A szoba sötétjében párnák közt megbújva vártam rád. Megérkeztél és bebújtál mellém rengeteg kellemes érzést kiváltva. Azt mondtad menned kell, hogy talán nem helyes itt lenned. A bűntudat, a kétes érzelem úgy fest elragad. Fájt ezt hallani, fájt tudni, hogy nem csak jót érzel mellettem. Nem akarok rosszat, azt szeretném, hogy érezhesd mind azt amit okozol bennem.
Szeretnélek, mégsem győzködlek, hisz ha nem hiszed csak rosszabb lehet. Ha tetszik ha nem, létező dolog mindez a kínzó vágy, élvezet, gyötrelem.
Ha azt kéred felejtsük el, megígérem, hogy megpróbálom. De kétlem, hogy menne... Az, hogy nem mondanám, nem látnád rajtam csak egy újabb maszkot jelentene.
Pedig nem akartam maszkot húzni, de érted megteszem. És várom a napot ami tán sohasem jön el, mikor maszkom levehetem...
Ám most, hogy itt vagy, nincs szükség a maszkra, csak egy nagy párnára és puha takaróra. Hozzád bújni, felmelegíteni és felmelegedni. Nem egyedül, magányosan az álmok vizére evezni.
Átölellek, kezem végigsimít hátadon. Arcomat pólódba temetem, hogy körüllengjen illatod. Gyorsan és mélyen merülök az álmok vizébe, pár órányi gondtalan lubickolásra a végtelen azúr kékjébe.
Érzem, hogy felébredsz, hisz megmondtad menned kell. Kinyitom szemeim, hogy most utoljára lássam arcodat, reggeli mosolyodat.
Nem tudlak elengedni, nem lehet ez az utolsó. Már a gondolat is fáj, hátha még elveszik a képzelet és a veled töltött idő...
Jó reggelt kedvesM! Várlak este, kérlek ha késel is nem baj, csak ne tűnj el!