Az első napon, mikor megszeppenve ültünk a földszint 1-ben és vizslattuk a leendő "családunkat" ahogyan az osztályfőnök nevezte a csapatot, még nem tudtam mit vesztettem volna, ha az élet másként fordítja sorsunk kerekét.
Aztán az évek során volt szinte minden. Hideg, meleg, oltás, biztatás... sírás rívás és hatalmas röhögés, de valahogy nem láttuk úgy a világot, mint most. Kölykök voltunk egy erősen rejtett páncélzat mögött, és talán csak álmodoztunk egy barátságról -én legalább is biztosan- ami kiállja a távolság és az idő támadását is.
Végül talán az újabb fordulat hozta meg számunkra azt a fajta köteléket ami a mai napig is fennáll és reményeim szerint élni is fog, míg világ a világ...
Mára már érted és értem a gondolatot, talán ki se kellene mondani :) ám akkor mi lenne velünk, hisz szeretünk beszélgetni :P
Az álmaink közös síkon futnak, és remélhetőleg hamarosan megvirrad az a bizonyos holnap, hogy eldobva a negatív énünk egy részét és a maszkot megtaláljuk azt az embert aki már létezik, csak eddig valamiért eltéveszti az ajtót...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése