2011. január 10., hétfő

Álmok-álmok, édes álmok... Álomnapló I.


Álmomban messze jártam. Boldogan lengő búzakalászok mentén sétáltam kézen fogva egy magas ismerős "idegennel". A szél friss élettel teli tavaszi illatot árasztott, és az erdő amerre tartottunk felöltötte üdvözlő köntösét. A közelből vidám dallamos kacaj és ugatás hallatszott. Kedvesem óvó tekintete a hang irányát pásztázta, végül nyugodt édes mosolyával tudatta, hogy minden rendben. Az erdőben sétálva éreztem a természet vad szépségének erejét, és békés harmóniáját amit lelkemmel alkotott. Egy mohával benőtt öreg fa törzsére ültünk, összekulcsolt kezünket egy pillanatra el nem engedve, hisz ez volt az amire annyi ideig vágyakozva várakoztunk. Együtt, boldogan. A kacagást ismét felénk hozta a szél, míg végül megpillantottuk mindketten a legnagyobb csodát amit alkotni, s kívánni lehet. Szőke fürtjeivel a szél is lágyan bánik, úgy öleli körül a tavaszi lágy idő, mint értékes porcelán babát. A szemeit, azokat a csodás, elképesztően gyönyörű szemeit az apjától örökölte. Felénk szalad, én pedig örömmel veszem karjaimba, ölelem magamhoz ezt az aprócska lényt akit talán a világon legjobban szeretek, és fordulok vele apjához akinek Őt, ezt a gyönyörű csodát köszönhetem. Hálás csókot lehelve ajkaira, és átadva neki gyermekét, ki boldog kacajjal fogadja apja szúrós borostás apai csókjait...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése