Mit lehetne mondani amikor összetört álmok és elgyötört arcok kerülnek velem szemben?
"Sajnálom?!" Hát rohadtul, de tényleg. *a sírás kerülgeti*
Most úgy fest semminek, de semminek nincs értelme. Olyan könnyedén söprik félre az embert és nevezik értetlen hülyének, hogy az már vicces... lenne, ha nem jó emberek kapnák ezt osztályrészül.
Álmok válnak porrá, és éled fel a teljes kudarc megannyi szívben. Pedig ők nem hülyék, nem ostoba tudatlan emberek! Az ég szerelmére, a rohadt sérelmet ne kívülállókon vezessék le csak azért mert megtehetik. Hát hol van itt az empátia, az emberiesség, az igazság?!
Nem azért lett valaki tanár, hogy segítse az ifjúságot?! NEM?! Nem azért vállalta ezt a hivatást, hogy jó szakembereket neveljen a jövő szebbé tételére?! NEM?!
Miért csak a nyamvadt bürokrácia számít, míg a valóságot semmibe veszik????
Valóság...pont én beszélek valóságról amikor álomvilágban élek... Talán ezért nem értem az embereket, talán ezért nem értem az élet miért hagyja így elintéződni a dolgokat, és sorsokat...
A valóság az, hogy ma 30 emberből minimum 27 vesztette el a megnevezést, egyetemista hallgató. Kedves ismerősök arca tűnik el a fakó ködben ami ezt a napot beárnyékolja.
Én pedig sírnék velük-értük-helyettük, de csak egyre-egyre azon töröm a fejem mit tehetnénk? Hogy lehetne megmenteni a bajtársakat... Hogyan? Hogyan?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése