A melankolikus dallam betöltötte a keskeny folyosót ami már csak félhomályban úszott. A levegő forrósága áthatolhatatlan gyötrelmet vetített a lány elé, ki remegő szívvel lépdelt végig. Félt...félt és rettegett. A dallam erősödni hallatszott. A zongora súlyos billentyűi koppantak a húrokon és a falak visszhangozták a vészjósló melódiát.
A levegőben vibrált a feszültség, de a lány nem állt meg, és nem is lassított, bár lehet ennél lassabban már nem is haladhatott. Cipője sarkának koppanását elnyomta a zene. A zene ami egyszerre hívta és taszította őt. És a zenész, ki veszedelmesebb volt minden más lénynél, még a kaszásnál is.
A dallam érdeklődőre váltott. Könnyed magas hangok csempésződtek a mély melankóliába. Játékossá vált a világ és a lány már nem sejtette miféle végzetes és halálos játék vár rá...A környezet is megváltozott. Miközben lassan, de biztosan haladt a kövezett padlón, a külvilágot teljesen lenyelte a sötétség. A félhomály azonban megmaradt a folyosón. Fáklyák lobbantak lángra feltűnés nélkül. És csak szólt, szólt a melankolikus csábító dallam.
Végül elérkezett a nagy pillanat. A lány elérte a kissé kitárt dupla szárnyú súlyos ajtót. Lélegzetvisszafojtva fogta meg az oroszlános kilincset és betárta a faragott ajtót. A dallam nem szakadt meg egy pillanatra sem, de a zongoránál senki sem ült. A billentyűk maguktól mozdultak, egy régi használatukat felidézve játszották az utolsó dallamot. Senki sem volt a teremben, legalább is a lány rémületében azt hitte...
Nem látta a kósza árnyat, ki a falak közt őrzi az emlékeket. Hajdan övé volt a kastély, ma már ő lett a kastélyé. A zongorán álló gyertyatartón lassan folyt végig a viasz, miközben a lángok táncot jártak a mozdulatlan levegőben. Hajdan volt szellő borzolta fel őket a nyugodt létükből.
Az árny kilépett a gyenge fényre, hogy köszöntse vendégét. Egy férfi volt, földöntúli szépséggel, és félelmet sugalló kisugárzással. Ruhája nemesi volt, díszes mintákkal díszített mellénye jól idézte a kort, amiben valaha élt. Az nyitott ing sejtelmesen fedte fel a márvány sima mellkast, de semmi illetlen hatást nem keltett. Inkább úri előkelőséget és szabadságot sugárzott.
A lány felé nyújtotta kezét, ki habozva bár, de elfogadta. A rettegése abban a pillanatban elmúlt amint megérintette őt. Körbeforgatta, mintha épp táncot lejtettek volna a zongora dallamára, hogy végül karjai között pihenhessen meg a lány. A férfi keze végigsiklott fűzős ruháján előbb derekától felfelé, majd vissza. A lány ajkai remegő sóhajra nyíltak,mikor a férfi hűvös ujjai végigsimították a félig fedetlen kebleit.
Tekintetük átható volt és vággyal teli. A lány a férfi után vágyakozott, de nem is sejtette a benne levő kettősséget. A férfi éhes pillantással követte ujjai nyomát, majd lehajolt, hogy ajkaival érintse a hófehér bőrt. Végül mindkettő vágyát kiélve egy csókba forrtak össze. Ez a szenvedélyes, kínkeservesen lassú és gyönyörű csók volt az élet és a halál csókja. A férfi elrejtette magukat örökre a kastély falai és a sötét mélyére... Az élet és halál csókja lett a végső búcsú...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése