Egyszer minden vámpír számára... elviselhetetlenné válik... az örökkévalóság gondolata. Sötétségben, árnyak közt élni... csakis a magunkfajták között, az árnyak mocsarába süllyedve. A halhatatlanság jó dolog... míg rá nem jössz, hogy egymagad vagy. Én álomba merültem, remélve, hogy az idő elszáll fölöttem... de én nem veszek tudomást róla. Ám miközben ott feküdtem, a világ valahogy más lett... valamiképpen megváltozott... jobb lett. Érdemes lett újra megjelenni, hiszen új istenek uralkodtak. Soha nem voltak egyedül. És én egy lettem közülük. Vajon a 100 év pihenés tette, vagy az első étkezés? Ki tudja? De sokkal jobban éreztem magam, mint eddig bármikor. Kiélesedett érzékeim lévén... tévedhetetlenül jutottam el újjászületésem eszközéhez. Ösztönöm a régi házamhoz vezetett.
-Jesszus.
-A hangod...
-Ki vagy te?
Ellenállhatatlan késztetés fogott el.
-Lestat vagyok, a vámpír. - A szavak maguktól törtek elő. Egyetlen mondattal elárultam a saját fajtámat. Elárultam a titkot. ( Megszegtem a titoktartás törvényét)
-Vámpír? Röhejes.
-Valóban. Mulattató. Ti mind... káprázatosak vagytok.
-A kezed...
-Jégideg?
-Meg akarsz ölni?
-Nem. Minden dédelgetett álmotokat valóra váltom. Szerencsés nap virradt rátok.
Ostobaság volt, belátom, de attól a pillanattól fogva... a barátaim, a gyermekeim lettek. Új istent avattak. Engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése