Sötétség...fáradtság...félelem...fény...csattanás...hideg...valaki magához szorít...szirénák közelednek...lábak dobognak...emberek beszélnek...fény...ismeretlen szagok...félek...félek...egy arc...rám néz...hozzám szól...nem értem, mit mondasz! Ismételd meg kérlek!...
-Remélem jobban érzed magad!- megsimogatja a fejem...Ő volt az...az érintésére emlékszem...Mi történt? Hol vagyok? És te ki vagy? Köszönöm...Köszönöm idegen...Megmentetted az életemet. Melletted maradok, ha lehet és meghálálom ezt, ígérem.
-Ne mocorogj! - véletlenül rád estem és a te lában is megsérült, de hazaviszlek magammal, és együtt felgyógyulunk, jó?!
-Köszönöm...
Mikor ismét felébredtem egy új környezet volt körülöttem. Kellemes meleg és szeretet áradt mindenhonnan. Az ágy szélén egy alvó alak. Igen, biztos,hogy ő volt az...nem álmodtam...a lábam még fáj, de nem vészes. Egy nagy ásítás és nyújtózás után óvatosan leugrottam az ágyról. A puha szőnyeg csiklandozta a talpaim. Víz és hús, oh...már jó pár napja nem is ettem semmit...nehéz az utcán egyedül...Nagyon finom, jaj, szegény. Sínben van a lába, mégis a földön ül, és velem volt, ezt sosem tudom neki meghálálni...
-Hát felébredtél? - mosolygott rám a fiú. Tényleg aggódott értem, hát mégis élnek még rendes emberek ezen a földön?!
-Látom éhes voltál. Hozok még, ha kérsz, maradj itt hozom.- állt fel, szegény fiú.
-Köszönöm. Bárcsak értenéd amit mondok...
-Shin vagyok, gondolom neked nincs neved. - mosolyog rám, pedig biztos fáj a lába, mégis mosolyog.
-Mit szólnál, ha Hope-nak szólítanálak? - vigyáz rám, gondoskodik rólam, és még nevet is ad, biztos, hogy ez csak álom. Ha most én kívánhatnék azt kérném, had beszélhessek vele, legalább pár szót.
-Még van egy kis dolgom, de ha szeretnél nyugodtan nézz csak körül. - végigsimítja a hátam, csodálatos érzés. Felkapcsol egy nagy lámpát és valami furcsa asztalhoz ül... szép kis lakása van. Nagyon otthonos. Még mindig az asztal felett ül, és erősen gondolkozik. Egy nagy üres lap van előtte, a jelek szerint nem tudott semmit dolgozni. Kérlek NE fáraszd nagyon ki magad, léptem egyre közelebb és közelebb. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, felvett, a térdére ültetett és csak végig-végig simította a hátamat, nagyon jó érzés volt..
-Tudod mit?! Menjünk aludjunk egy jót, talán holnap eszembe jut valami.. Az ágyán nekem is volt helyem, a takaróján alhatok, és ő mellettem lesz..Kérlek had segítsek én is valamit. Meséld el nekem mit tehetnék. Bújtam közelebb és beléptem az álmába..
-Shin, áruld el mit segíthetnék?
-Ki vagy te? - kérdezte Shin.
-Egy barát vagyok aki segíteni szeretne. Mond, mit tehetnék?
-Adj nekem ihletet, hogy elkészíthessem a történetemet.
-Akkor mesélek neked egy mesét...mosolyogtam és egész éjszaka az álmában voltam, hogy újabb és újabb történetekkel lássam el. Másnap ezt a kedves fiút megszállta az ihlet. Egész nap írt és rajzolt. Jó volt látni, hogy magára talált, boldog voltam. Mikor este kimerülve elaludt ismét meglátogattam az álmában és beszélgettünk, mint két ember egy csendes kis kávézóban. És így volt ez estéről estére. Mesélt magáról, hogy ki ő és milyen az élete, én csak hallgattam és közben egyre jobban beleszerettem Shin-be, de tudtam jól, hogy bármit is teszek éjszakánként nappal újra csak egy fekete macska leszek akit ő megmentett.. Szeretem őt..s a szívem ketté hasad e miatt..miért történt mindez..fáj, úgy fáj...
-Hope, látod ezt? Befejeztem az új történetemet. - kapott fel az ölébe, csodálatos volt mikor magához szorított, de a szívem ki akart szakadni a helyéről..el kell hagynom őt, de nem...nem vagyok rá képes...miért vagy ennyire kedves? Miért kellett beléd szeretnem? A szívem egyik pillanatban majdnem kiugrik, a másikban hirtelen megáll...
Már fél telt el, de még mindig nem vagyok képes magára hagyni..
-Hope, valami baj van velem... Valahonnan ismerős a tekintete annak a fiúnak akivel álmaimban beszélgetek, de még sem tudom őt hova tenni... Azt hiszem...de mindegy, aludjunk. - húzódott be a falhoz, hogy melléfekhessek és hamar el is aludt. Kis vacillálás után ismét beléptem az álmába.
-Shin, ismét zavarlak. - mosolyogtam, de ez a mosoly belül szinte szétszaggatott.
-Sosem zavarsz, de kérlek áruld el a neved. - lépett egyre közelebb és közelebb hozzám.
-A nevem..a nevem Hope..- mondtam ki elhaló hangon. Ő egy pillanatig megtorpant, majd újra közeledett.
-Nem ismerek Hope nevű személyt, de mégis annyira ismerős vagy. Honnan? - nyúlt felém, én csak hátrálni voltam képes. Majd egy pillanatban eszemet vesztve hirtelen léptem felé és megcsókoltam őt. Ajkának érintése felperzselte a testemet, ott és akkor eldobtam volna mindent, hogy mellette maradjak, még ha egy kis időre is. De ő ellökött magától, és hirtelen felébredt. Akkor rájöttem, hiába vagyok az álmaiban emberi alakban ő mégsem rám vágyik.. szeretem..szeretem, de most inkább meghalnék. Több napon keresztül éjjel nappal ébren volt, hát ennyire durva volt amit tettem? Vagy attól fél, hogy újra megjelenek? Sajnálom Shin, te kedves voltál hozzám, én pedig megbántottalak téged. Kérlek bocsáss meg...Ő csak fel, s alá járkált, majd mikor leült, hogy dolgozzon pár perc múlva összegyűrte a munkáját. A napok múlásával egyre több és több papír hevert a földön, az a kedves fiú pedig aki megmentette az életemet most szenved. A kimerültség és más dolgok miatt amiknek csak én vagyok az oka..
-Ki vagy te? Hol láttalak már? Az a tekintet olyan ismerős.. - csapott az asztalra. Ha most tudnék beszélni, milyen egyszerűen elmondhatnám neki, hogy én vagyok az.. de ez nem áll a hatalmamba. Én, csak kívánságokat tudok teljesíteni..
-Találkoznom és beszélnem kell vele.. - kapta fel hirtelen a kabátját és el is tűnt. Még az ablakból láttam amint eltűnt az utca végén. Későn és bánatosan ért haza. Nem szólt hozzám, csak az ágyra ült és nézte – nézte a földet. Mikor odaléptem láttam, hogy sír. Az önzésem miatt került ilyen állapotba. Talán jobb lett volna, ha azon a hideg estén egyszerűen elüt azaz autó..
-Nevetséges vagyok, igaz Hope? - félek a saját álmaimtól..mégis szeretném őt újra látni.. eldőlt az ágyon én odakucorodtam mellé és már aludt is. „szeretném őt újra látni..” most utoljára, most az utoljára lépek be az álmaiba..itt az ideje, hogy elbúcsúzzam és elengedjem őt..
-Reméltem, hogy ismét találkozunk.. - mondta ő amint meglátta, hogy közeledem. Most egy csendes kis fa alatt üldögélt..
-Búcsúzni jöttem, sajnálom, hogy megbántottalak a múltkor.
-Mi? Nem, az nem lehet. Nem teheted ezt velem.. Hiszen én álmodlak..és én..azt, azt akarom, hogy velem maradj..
-Én nem a te elméd játéka vagyok, hanem egy kívánság teljesítő macska, akit megmentettél és magad mellé vettél már egy ideje. Beléd szerettem és ez hiba volt, most pedig el kell mennem, mert csak még több szenvedést okoznék neked..
-Nem, ez nem igaz. - állt fel és jött ismét közelebb hozzám.
-Sajnos igaz. Régóta az emberek világát járom és teljesítem a kívánságaikat, de most először éreztem ilyet egy emberben, mint amit benned és a kedvességed, a szereteted meghatott és beléd szerettem. De ez nem maradhat így.. így hát ég veled Shin.. fordultam meg, és hagytam őt magára, de pár lépés után ő utánam szaladt, visszarántott és megcsókolt. Ismét elveszhettem az érzelmek által kevert zavaros örvénybe.. megcsókolt, és nem tolt el magától..szeretem..mindennél jobban..szeretem ezt az embert. Ő hosszasan ölelt magához én pedig zokogtam, hát ezt érzi egy ember, mikor meghasad a szíve, mert el kell hagynia azt akit szeret?!
-Maradj velem.. ha tényleg kívánságot teljesítesz, akkor maradj velem.. - suttogta a fülembe elhaló hangon. Lassacskán elkezdtünk a földre csúszni, a végén már a karjaiban feküdtem. Az eltöltött percekért odaadtam volna a már leélt századokat, csak ne érjen véget, és ne kelljen itt hagynom őt.. ekkor megszólalt a telefon, mindketten felébredtünk, mikor Shin végzett a beszélgetéssel hozzám lépett és a szemembe nézett.
-Hát mégis igaz lenne amit álmodtam? Ugyan az a sugárzó tekintet... - mosolygott rám, de nem sok mindent értett... nekem el kell mennem...muszáj, ha azt akarom, hogy boldog legyen...próbáltam kimászni a kezei közül, de ő csak szorított magához, egyre csak ölelt és ölelt...hallom a szíve dobbanását..szeretem...vajon az ő szíve értem dobog? Nem...hiszen ő egy ember...mennem kell,mielőtt teljesen magával ragad a vágy...Hirtelen kiszabadultam az ölelő karjaiból és a nyitott ablakon át szintről szintre jutottam le, de mire a földre értem ő már mögöttem volt..futottam, futottam ahogyan csak bírtam, ám ő a nyomomban volt...egyszer csak ismét fékcsikorgás és csattanás, de most az mögülem hallatszott...félek, nem merek hátranézni..istenem, add, hogy ne...
Shin a járda szélén fekszik körülötte vér...ahogy odarohanok ő mosolyogva néz rám...
-Hát mégis visszajöttél hozzám Hope? Végre úgy láthatlak, mint az álmaimban... - nyúlt felém.. istenem, ne...a különleges lényeg emberi alakját csak egy haldokló láthatja.. ez miattam történt, szemeimből sűrű könnyáradat ered, és minden csepp a fekvő Shin arcán gördül végig..
-Hát mégis igaz volt minden.. - csuklott el a hangja.
-Shimigami, hol vagy shimigami? Mutasd magad, tudom, hogy itt vagy! - keltem fel dühösen, de magamra haragudtam, mert az egész az én hibám..
-Mi a bajod? Rád sem ismerek Hellonder. - vigyorgott a shimigami.
-Ne vigyorogj itt... mond, itt az ideje? - kiabáltam eszemet vesztve. Ő hirtelen elkomorodott.
-Már egyszer meg hosszabbítottad, mit akarsz még itt? Hagyd őt, vége...
-Nem...nem...az nem lehet, hiszen ő mentett meg..nem lehet, hogy így legyen vége az életének...
-Uram, jól van, már értesítettük a mentőket. Bírja ki, mindjárt itt lesznek. - állták körbe az emberek az eső pedig a semmiből zúdult ránk..akit szerettek az pedig a hideg földön hever és én semmit sem tehetek érte. A távolban megjelentek a szirénázó hangok, de vajon ideérnek idejében? Minden rendbe jöhet még? Nem..akkor a shimigami nem lenne itt.. csak fogtam a kezét, és néztem őt tehetetlenül. A hangok egyre közelebb értek, és még a hordágyról rám mosolygott, az akit hosszú életemben először szerettem.. Követtem a kórházba, a shimigami jelenlétét érezve találtam rá a megfelelő ablakra, szerencsémre kissé nyitva volt.
-Mi lesz vele doktor úr? - kérdezte egy fehér ruhás nő az ajtóban.
-Amit tehettünk érte megtettük, de kétlem, hogy megéri a hajnalt.. - mondta ki a szívet tépően fájdalmas mondatokat, lassacskán ismét némaság hullott a szobára, sikerült bejutnom, de Shin nem volt magánál. A shimigami ott ült a lámpán és értetlenül nézte, hogyan ragaszkodhatok így egy emberhez..
-Ho..pe.. - suttogta halk hangon a nevemet. Nincs magánál, mégis engem hív..beléptem az álmába ismét.
-Hope, jól vagy? - futott felém.
-Nekem kutya bajom, de te miért csináltad ezt? Miért jöttél utánam?
-Mert szeretlek... - ölelt át szorosan. Ettől a szótól és az általa keltett érzéstől remegni kezdtem..de boldog voltam, amíg az agyamon át nem villant, hogy a valóság sajnos más, haldoklik..
-Fel kell ébredned Shin, azt szeretném, ha felébrednél most, hogy tudjunk beszélni. - fordultam felé.
-Nem..akkor megint eltűnsz, mint az imént. Beszéljünk itt.. - szorított magához.
-Ez most nagyon fontos, kérlek tedd ezt meg és én veled maradok örökre.. igen, ezt kell tennem.. Mikor felébredt, meglátta a shimigamit, de nem tudta ki, vagy mi is ő.
-Shimigami! Alkut ajánlok az életéért cserébe! - fordultam felé kérlelhetetlenül és mégis bátortalanul.
-Alkut? Hmm...hadd halljam. - ugrott le az ágy rácsára.
-Az én életem, az övéért cserében. - hangzottak a szavak a sötét csendben.
-Feláldoznád magad egy emberért?! Ennyire bolond vagy? - röhögött fel.
-Elfogadod, vagy mi lesz?
-El... - harsogott a némaságban a röhögése. Shin fölé hajoltam és a szemébe néztem, hallott minden egyes szót. Sírt..a szívem szakadt belé, de remegő hangon még tudtam hozzá szólni.
-Én csak egy kívánság teljesítő macska vagyok, de te megmentettél és beléd szerettem.. Szeretném utoljára a te kívánságodat teljesíteni. Veled maradok örökké... - simítottam végig a haját, ő az enyémet. Levettem arcáról a maszkot és megcsókoltam. Ez a csók volt az utolsó...átadtam az életerőmet és minden érzésemet ami iránta kialakult. Mikor kinyitottam a szemem, ő engem nézett és sírt.
-Ne sírj butus, hiszen veled leszek. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen lehet szeretni és szeretve lenni. - mosolyogtam rá, közben lassacskán apró fénysugarakká vált a testem, utolsó pillanatban még őt láttam és éreztem keze melegét. A testem semmivé vált, de az érzések örökre benne maradnak. Boldog voltam.. Amint eltűntem a shimigami is egyre halványabban látszódott csak, megmentettem őt. Az igaz érzések hatására a halott varázslények amellett maradnak akiért feláldozták magukat.. öntudatlanul, hétköznapi lényként, míg alvó tudatuk fel nem szabadul egyszer...
3 évvel később egy csendes kis kávézóban -
-Mondja kedves Shin, honnan jött az ötlet, hogy készítsen egy ilyen remek történetet?
-Az álmaimból.. - mosolygott Shin.
-Az olvasók arra is kíváncsiak lennének, hogy tényleg saját magáról mintázta Hope alakját?
-Nem, ő a legkedvesebb személy volt a számomra aki valaha is élt. Az ő emlékére született meg a mű. - mosolygott, közben a térdén alvó fiatal macskát simogatta.
-És mondja, nem érezte úgy, hogy kissé sokkoló lesz a története? Hogy sokan fintorogva néznek majd önre?
-Nem a közönség miatt, hanem egy bizonyos személy miatt írtam meg a történetet, az már csak egy pozitív dolog, hogy akadnak még más emberek is akik átérzik a szerelem és a szeretett személy elvesztése körüli fájdalmas érzéseket.
-Köszönöm az interjút.
-Én köszönöm, hogy meghallgatott. Gyere Hope, menjünk haza.. - keltegette fel az alvó macskát és könnyed léptekkel tűnt el az újságíró tekintete elől...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése