Pygmalyon dala

"Megírom neked a versemet.
Szoborrá magamban így növesztelek.
Reggelre kelve lerontlak újra,
Szűz ujjam közt te vagy most a gyurma.

Rézből agyagból,
Sosem volt magamból
Az öncsalás csontjain felépítelek,
Halhatatlan és magasztos leszel.
Mint barbár faragta
kontár műremek.

Magamon nevetve hitetlen nézlek,
Tisztának látlak,
Mint Zsuzsannát a vének.
Márvány szemedben valódi könny.
Hogy megőrjítettél, most megköszönöm.

Tested minden szeglete lágy.
Két vállra fektet a vágy.
Tűztől forró minden ajkad,
A kétely benned végre alhat.
Rajtad győzni fog a tested,
Bizton érzed, el nem enged.
A kéj benned már alig fér meg,
A mámor ellen nincsen érved,
A tűz most szorít, összeroppant téged, Olthatatlan katlant,
A tested újra győzni készül, Összes bűnöd mind elévül,
Nem mutatsz most hazug kedvet,
Minden sejted ordít, reszket,
Nem fordulhatsz innen vissza,
A szándék, mint a véred tiszta,
Egyetlen szó hallgat benned,
Minden arra szólít:
TEDD MEG!
TEDD MEG!
TEDD MEG!
Maroknyi habbá roskad a tested.

Az egyetlen, ami emberi: Szerelemmel szeretni
értelem és remény nélkül.
Talán éppen a reménytelenséget űzni.
A szerelem a költészet nyersanyaga.
Angyali szavalat, ős örömforrás, kínbokor, hűsítő jelbeszéd, a szemed, a szád.
Anyagtalan test, óhaj nélküli epekedés, álomtalan éjjel, egyszeri varázslat.
Ritkán jön, hamar múlik, minden bölcsességet nélkülöz, vak és valódi, parttalan és nehézkes, bátortalan és követelőző.
Szatén szalagok lobogása fogja össze,
mámor fűszerezi és titkos zenét dúdol, merőleges az életre, párhuzamos a halállal.
Mindig egyetlen, mindig igazi.
Tétova szándék, veszélyes és tilos.
És örök.
Ahogy Te meg én nem lehetünk, csak egyetlen pillanatra.
Most, vagy soha."