Nem hittem volna,hogy...

juthat számomra ennyi boldogság. Régen megtanultam, hogy a legapróbb dolognak is örüljek, mert nagy dolgokra nem számíthatok. Ám sosem számítottam ekkora boldogság labdacsokra. Viszont remélem, hogy innen ismételten már nem zuhanok vissza teljesen, mert kétlem, hogy ennyi esély adasson valakinek feljutni a boldog élet meredek hegyén.

Úgy terveztem, hogy megpróbálom majd nem túlságosan közel engedni magamhoz az embereket. Félelem, rossz tapasztalat, nem tudnám pontosan megmondani. Aztán a semmiből tűnt elő. Barátságot ígért, közös programokat, boldog és szép perceket. Én pedig lassan ráébredtem, hogy megszerettem. Majd belé szerettem. Félelmetes volt, dübörgő, menekülésre késztető ez a felismerés. Hagytam magam meggyőzni, így elfutottam. Bár bántam tettemet, képtelen voltam visszafordulni. Azt hittem ennyi volt, itt a vég. Sajnáltam, dühös voltam magamra és az elképzeléseimre. "Ha jobb, ha jobb lennék, talán mindez sosem történik meg..." gondoltam.

Ő nem tudom miért, de nem hagyta ennyiben. Újra és újra megtért hozzám. Minden küzdelmem ellene ellenünk hiábavaló volt. Szeretem egy barátot, és egy csodálatos ember szeretetét. "Ő" és "én"-ből hirtelen "mi" lett. Ezt alig győztem felfogni, megismerni, átélni...

Azt mondta szeret. - azt kérdeztem miért?

Azt mondta akar. - nem hittem a fülemnek.

Azt mondta különleges vagyok. -mih? Én? dehogy.

Azt mondta szereti a "mi"-t. m majd elsírtam magam.

Azt mondta mi lenne ha... - meglepődtem, hogy komoly

Azt mondta válasszam őt. - féltem, de akartam is.

Azt akarta kössük össze az életünket. - én tudatlanul lehurrogtam

Azt kérte menjek vele. - megdermedtem, féltem, elfutottam.

Azt hittem vége örökre... Nem hagyta annyiban, én pedig elvesztem benne. Nem mentem vele, nem mentem hozzá, nem búcsúztam el, mert nem akartam elveszteni.

Visszatért, szeret, még félek, de már nincs mentségem... Nem tudok ismét menekülni, és talán már nem is akarok.

***

Egyszer csak ott volt, ismeretlenül. Én kíváncsi voltam. Elkezdődött valami, ő kérdezett én pedig megnyíltam. Életemben talán először. Vártam mikor ránt le a sárba, hogy mikor érkezik el az a pont rájövök hiba volt. Ám egy különleges barátság puha felhőjén láb lógatva nézelődöm még mindig. Olyan barát lett akinek a legapróbb hülye kis elméletemet is képes vagyok elmondani. Olyan barát rám szánja értékes perceit, és fél éjszakáit. Olyan barát aki esetében nincs bennem akkora aggodalom, hogy mégis mi a véleménye, és mit is fog mondani. Olyan barát aki ismeri talán a legrosszabb felemet is, mégsem lép el mellőlem..

Azt mondta segítettem én is neki, ettől elsírtam magam. Megdöntötte az elméletemet, mégis boldoggá tett. Azt hiszem ha csak részben, de már sikerült maradandót alkotnom. Remélem, hogy amikor végleg eltűnök majd, ő ott lesz és emlékezni fog. Ezért már megérte léteznem. Azt mondta szeret, mint barát. Én pedig örökre és visszavonhatatlanul is a szívembe zártam.