Már nem emlékszem pontosan mi futott végig bennem amikor először megláttam őt. Ám azt tudom, hogy újra és újra képes volt meglepni. Folyamatosan újult, ez elképesztett és csodálatra buzdított. Igen, csodáltam őt, nem csak a kinézetét, stílusát. Az egész lénye varázslatos volt. Szinte már nem is emberi...
A sötét szoba rejtekében felidézem a belém ivódott érzéseket. A pillantása melegét, bőre illatát és borostás tapintását. Az egyenletes alvó lélegzetét, haja kócosságát, a reggeli mosolyát ami ébredéskor egyből ott virít az ajkain. Az ajkai metszését, ádámcsutkája önálló táncát. A nyaklánc nyomos nyakát, az emelkedő és süllyedő mellkasát, a köldöke alatti vékony és szexi csíkocskát. Ölelő karjait ami folyton húz magához, ujjai gyors játékát ahogy tincseimmel babrálódik, mikor kisimítja arcomból a zavaró tincset és csak nézi-nézi a szemem ami elárul neki szinte mindent egyetlen hang nélkül. A lágy simítást amivel először mindig tudatja velem ajkait ajkaimhoz érintené. Ahogy sóhajt egyet amikor már kicsit sok belőlem, de nem állítja le a hülyeségeimet. Amikor felnevet a buta kis viccemen, az érdeklődő testtartása mikor a kérdésére választ vár. Hogy mindenre van válasza, de értékeli a béna elméleteimet. Nem nevet ki, ha szánalmas dolgot teszek, legyen az bármilyen nevetséges, ő mosolyog és a kezét nyújtja. Szeretem a nevetését, legyen az erős, vagy apró kacaj. A tüsszentését, az idegesítő kis izéit, és a szerethető pontjait. Hogy szerethetem és ő szeret. Hogy van helyem az életében, hogy számít rám, hogy számítok neki. Neki, aki annyival több, jobb nálam. Engem akar, velem akar tartani, számára mi van és nem ő+én. Annyira szeretném, ha boldog lenne. Ha a lehető legjobbat kapná, és nem pedig egy olyat mint én... Neki a legjobb jár, de ő mégis be akarja érni velem. Hiába küzdök, most nem tudom ellökni magamtól. Nem bánom, csak sajnálom,hogy nem az vagyok akit megérdemelne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése