Egész életemben úgy éreztem bár a földön járok, lélegzem, nevetek, sírok, pislogok, ha megvágnak fáj és vérzek, ha megbántanak elszomorodom, az apró dolgok örömet okoznak nem létezem, nem élek. Láthatatlan vagyok, egyedül mélyen magamban, egy olyan fal mögött amin nem jön és nem is jöhet át senki.
Akadtak barátok, igen így neveztem őket, mikor még nem tudtam mi a különbség. Vagy mi lehet a különbség... Lehettem az a bizonyos szamár, mikor a lovak nem voltak együtt. Kelhettem jobb híján egy legyintéssel letudva, több mint a semmi! Ám mindig volt egy szakadék. Voltak ők, ketten-hárman. Igaz barátoknak nevezték egymást... És voltam én, ki nem kellett senkinek. Aztán a kis világom kitágult, elhagytam a kis iskolát, új életet indítva a szakközép nevű földrészen. Ám hiába voltam új hódító, semmi, de semmi nem változott. Talán csak annyi, hogy több ember volt körülöttem, többen lettek az ők! De ugyan az az én...
Beletörődtem, elfogadtam, lassan elveszett a hit lehet még mi... Egy újabb lépcsőfok, még több ember...még több ők, és ugyanúgy egyedül az én...
Ám akad egy titkos világ, egy olyan világ ahol lehetséges a mi... Lehetséges több mi... Nem tudom és nem is értem miért szerettek, miért számítok egyáltalán. Csak azt tudom hihetetlen érzés jár át, amikor rátok gondolok. Megjelenik minden, szeretet, igaz barátság, olyan kapocs mi remélem törhetetlen és élni fog hosszú-hosszú évtizedekig! Hiszek bennetek egytől egyik, Szeretlek titeket kivétel nélkül, Remélem segíthetek, hogy elérhessétek azt a boldogságot mit nem csak szeretnétek, de ki is érdemeltetek már réges régen...
Egy szerelem, mi mélyebb bárminél... Egy idősebb fivér, ki elterel... Egy ifjabb fivér, ki életet ad... Egy nővér, ki felráz... Egy húg, ki titkos világot teremt... Egy másik nővér, ki különlegessé tesz minden napot... Egy másik húg, ki leköt,tervez,remél... Mindez olyan család, mi a legfontosabb számomra... Egy álom, amibe hiszem, tudom, remélem, és bízom, hogy egyszer beteljesül... És megannyi dal, érzés, emlék és pillanat, mi örökre a szívemben él... ÖRÖKKÉ...
2010. december 29., szerda
2010. december 26., vasárnap
Tintaszív
Inkheart
Ha Mo Folchart felolvas egy történetet, annak szereplői életre kelnek. A könyvkötő különleges képessége azonban rendkívüli veszélyt is rejt, hiszen valaki az élők közül kerül át a könyv lapjaira. Ez történt a feleségével, aki a Tintaszív című könyv rabja lett. Mo megszállottan próbálja megtalálni a könyvet, hogy kiszabadíthassa őt. Kilenc évvel később a regény gonosz alakja, Kaprikornusz elrabolja Mo kislányát, Meggie-t, hogy a segítségével életre keltse szövetségesét, az Árnyt. Mo a hús-vér és a képzelet szülte segítőtársaival útra kel, hogy megmentse a lányát, és mindenkit visszajuttasson oda, ahová tartozik.
Egy igazán megnyerő mese a mesék és az emberi világ keveredéséről, ahol sorsok fordulnak, mint élő, mint írt szálakon. Küzdelmek zajlanak jó-rossz, becsület-önös érdek, család-világ szinteken.
Adós vagyok magamnak pár megjegyzéssel. Afféle lábjegyzet, zárójelbe rejtett gondolat...
1. Nem szeretem a kávét!
2. Még mindig létezik az életben olyan, hogy reggeli ^^
3. Mi a franc bajod van, áruld el?! Mikor lettél ennyire picsogó anyámasszonykatonája :S
4. Bármekkora is a trutyi, ki lehet jutni belőle csak keresni kell egy utat nem pedig süppedni a meleg masszába beletörődve!
1. Nem szeretem a kávét!
2. Még mindig létezik az életben olyan, hogy reggeli ^^
3. Mi a franc bajod van, áruld el?! Mikor lettél ennyire picsogó anyámasszonykatonája :S
4. Bármekkora is a trutyi, ki lehet jutni belőle csak keresni kell egy utat nem pedig süppedni a meleg masszába beletörődve!
2010. december 20., hétfő
Nos igen, potom 4órás "alvás" után ismét fent...
De legalább nem álmodtam prémeket ^^
Sőt, igazából szerencsére semmit, ugyanis felszínes semmitmondónak nevezhető pihenésem során nem tudtam lejutni a 7m mélységű megszokott alvási fázisba. Ennek eredményeként rosszabb, mintha egy mp-t sem aludtam volna. Azt hiszem most kell egy erős és jó kávé, vagy el kellene csoszognom a boltig valami energiát szolgáltató pokoli nedűért (Hell)
Ám ettől a gondolattól, csak egyetlen kép jutott eszembe Howl mikor plédbe csavarva oson Sophie után. Ami azért be kell látnom elég vicces még nyáron is.
Talán bevetem a nyuszis papucs merényletet amit Akival terveztem. És ha már ott vagyok, miért is ne használjam ki a helyzetet a nagy Ash-pikachu jelenethez :D
khm-khm*hangköszörülés*
-Pikácccsúúúúú, téged választalak! -hajítja messze a közepes méretű narancsot.
Szent valhalla, de kész is vagyok... Még a kutya is lemondóan néz rám ^^' innen nincs visszaút. Ide nekem azt a kávét *hadonászik mint valami eszement*
Jah és jó éjt emberek! :)
De legalább nem álmodtam prémeket ^^
Sőt, igazából szerencsére semmit, ugyanis felszínes semmitmondónak nevezhető pihenésem során nem tudtam lejutni a 7m mélységű megszokott alvási fázisba. Ennek eredményeként rosszabb, mintha egy mp-t sem aludtam volna. Azt hiszem most kell egy erős és jó kávé, vagy el kellene csoszognom a boltig valami energiát szolgáltató pokoli nedűért (Hell)
Ám ettől a gondolattól, csak egyetlen kép jutott eszembe Howl mikor plédbe csavarva oson Sophie után. Ami azért be kell látnom elég vicces még nyáron is.
Talán bevetem a nyuszis papucs merényletet amit Akival terveztem. És ha már ott vagyok, miért is ne használjam ki a helyzetet a nagy Ash-pikachu jelenethez :D
khm-khm*hangköszörülés*
-Pikácccsúúúúú, téged választalak! -hajítja messze a közepes méretű narancsot.
Szent valhalla, de kész is vagyok... Még a kutya is lemondóan néz rám ^^' innen nincs visszaút. Ide nekem azt a kávét *hadonászik mint valami eszement*
Jah és jó éjt emberek! :)
2010. december 17., péntek
Gyöngyvér-Rozsdavirág
Földanyánk könnyei hullnak alá,
Szívét perzselve pusztítjuk el.
Arcára égtek a borús fellegek,
Hát békében altassuk el...
Tüneményként jöttünk e szép világra,
Mit tündér királyok festettek rég...
Kezünktől pusztult el szivárványa,
Kék tengerünk fekete vér...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Óvott minket a kezdet és a vég,
Nap és a Hold, Föld és az Ég.
Kígyó mérgétől gyilkossá váltunk,
A megváltás messze még...
Tüneményként jöttünk e szép világra,
Mit tündér királyok festettek rég...
Kezünktől pusztult el szivárványa,
Kék tengerünk fekete vér...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Távol az ég:
Kezemet nyújtom, de nem érem el.
Hiába kér...
Sóhaja szép:
Csókját érzem, de nem altat el,
Szíve fél...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Sír az Isten,
Nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Szívét perzselve pusztítjuk el.
Arcára égtek a borús fellegek,
Hát békében altassuk el...
Tüneményként jöttünk e szép világra,
Mit tündér királyok festettek rég...
Kezünktől pusztult el szivárványa,
Kék tengerünk fekete vér...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Óvott minket a kezdet és a vég,
Nap és a Hold, Föld és az Ég.
Kígyó mérgétől gyilkossá váltunk,
A megváltás messze még...
Tüneményként jöttünk e szép világra,
Mit tündér királyok festettek rég...
Kezünktől pusztult el szivárványa,
Kék tengerünk fekete vér...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Távol az ég:
Kezemet nyújtom, de nem érem el.
Hiába kér...
Sóhaja szép:
Csókját érzem, de nem altat el,
Szíve fél...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Sír az Isten,
Nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
2010. december 16., csütörtök
masszív bűntudat, ledönthetetlen ész érvek
Egyedül ismételten. Csak én és az átkozott gondolataim...
De ezt a passzív és masszív állapotot megtörte valaki, egy látogató.
Mire feltűnt mi is történt, már a szőnyegen hevertünk a sötétben alaposan bebugyolálva és beszélgetve az illatmécses fényénél.
Nem voltam beszédes kedvemben, és rengeteg téma most csak még inkább lerombolhatta volna a hitemet. Ő tudta, érezte és értette. Beszélgettünk, úgy lavírozva, hogy ne történjen baj.
Jól esett, sőt. Nem akartam jól lenni. Szenvedni vágytam, de ez a kis sziget ahol vele voltam maga volt a paradicsom a bánat óceánján.
A bátyám jól néz ki, jót tett neki a megállapodás és a boldogság. Mikor megemlítettem neki azt az édes kis pocit amit növesztett, megböködve csak annyit mondott.
-Tudod, hogy van ez... Napi több étkezés és több maradék. Tudtam mire gondol, és hálás voltam amiért nem mondta ki nyíltan, hogy mióta megszületett Lea megváltozott az élete. Mosolyt ébresztett bennem, és az átható boldogsága elárasztotta mindenem. Fáztam, belülről fáztam. A szívemen hatalmas seb, a lelkem kitépve a mellkasomból. Helyén a fekete ürességből jeges fuvallat tört elő, borzongással tölt el mindig...
Felvette az apró vörös ördögöt a földről és forgatta, a kezében megpillantva kitört belőlem az elnyomott könnyzuhatag. Ő nem kérte, hogy ne sirassam, ne hiányoljam az apróságot. Megköszörülte a torkát és a csuklómra koppintott.
-Erre emlékszem. De elmagyaráznád?! -mosolygott rám. Én megpiszkáltam az apró csengettyűt és a hozzá tartozó cica nyakörvet.
Alextől kaptam, mert volt egy elméletem a törzskönyves és kóbor lelkekre. Ő elfogadta ezt, mert tudta úgy sem győzhet meg, ám nekem adta a jelképet ami annyira kötődik hozzá és hozzám. Kaptam egy nyakörvet, hogy tudjam hol az otthonom...
Ezt én tovább ajándékoztam egy másik kóbornak, hogy tudja ahol nekem, ott neki is akad otthon. De ő már nincs köztünk... Öröksége és emléke bennem él, és a bűntudat, hogy cserben hagytam őt oly' masszív, oly' ledönthetetlen.
Az apró csengő csilingelt, én pedig elnyomtam könnyeim.
Nem érdemli meg, hogy bánattal emlékezzem boldogságot ajándékozó lényére. Kényszerítettem magam, hogy szívből jövő mosollyal meséljek róla, bár meg-meg csuklott a hangom. Aztán lassacskán álomba merültem. Tisztán, hullámzó halott lélekkel. Felébredtem mikor a fogadott bátyám elköszönt tőlem. Aztán visszazuhantam az ismételten rémséges álmomba, mit még maga Freddy Kruger is irigykedve és mélységes gonosz kacajjal figyelne.
Rémálmok... Talán méltó büntetés mindez azért mert nem haltam meg ott és akkor a műtőasztalon ahogyan lenni kellett volna. Bűnhődöm, fájok, szenvedek, és nevetek a saját esendőségemen. Gyenge,gyenge,gyenge... Élvezem, sírok és még mindig létezem.
Szívetlen, lélektelen, élettelen, reménytelen...
De ezt a passzív és masszív állapotot megtörte valaki, egy látogató.
Mire feltűnt mi is történt, már a szőnyegen hevertünk a sötétben alaposan bebugyolálva és beszélgetve az illatmécses fényénél.
Nem voltam beszédes kedvemben, és rengeteg téma most csak még inkább lerombolhatta volna a hitemet. Ő tudta, érezte és értette. Beszélgettünk, úgy lavírozva, hogy ne történjen baj.
Jól esett, sőt. Nem akartam jól lenni. Szenvedni vágytam, de ez a kis sziget ahol vele voltam maga volt a paradicsom a bánat óceánján.
A bátyám jól néz ki, jót tett neki a megállapodás és a boldogság. Mikor megemlítettem neki azt az édes kis pocit amit növesztett, megböködve csak annyit mondott.
-Tudod, hogy van ez... Napi több étkezés és több maradék. Tudtam mire gondol, és hálás voltam amiért nem mondta ki nyíltan, hogy mióta megszületett Lea megváltozott az élete. Mosolyt ébresztett bennem, és az átható boldogsága elárasztotta mindenem. Fáztam, belülről fáztam. A szívemen hatalmas seb, a lelkem kitépve a mellkasomból. Helyén a fekete ürességből jeges fuvallat tört elő, borzongással tölt el mindig...
Felvette az apró vörös ördögöt a földről és forgatta, a kezében megpillantva kitört belőlem az elnyomott könnyzuhatag. Ő nem kérte, hogy ne sirassam, ne hiányoljam az apróságot. Megköszörülte a torkát és a csuklómra koppintott.
-Erre emlékszem. De elmagyaráznád?! -mosolygott rám. Én megpiszkáltam az apró csengettyűt és a hozzá tartozó cica nyakörvet.
Alextől kaptam, mert volt egy elméletem a törzskönyves és kóbor lelkekre. Ő elfogadta ezt, mert tudta úgy sem győzhet meg, ám nekem adta a jelképet ami annyira kötődik hozzá és hozzám. Kaptam egy nyakörvet, hogy tudjam hol az otthonom...
Ezt én tovább ajándékoztam egy másik kóbornak, hogy tudja ahol nekem, ott neki is akad otthon. De ő már nincs köztünk... Öröksége és emléke bennem él, és a bűntudat, hogy cserben hagytam őt oly' masszív, oly' ledönthetetlen.
Az apró csengő csilingelt, én pedig elnyomtam könnyeim.
Nem érdemli meg, hogy bánattal emlékezzem boldogságot ajándékozó lényére. Kényszerítettem magam, hogy szívből jövő mosollyal meséljek róla, bár meg-meg csuklott a hangom. Aztán lassacskán álomba merültem. Tisztán, hullámzó halott lélekkel. Felébredtem mikor a fogadott bátyám elköszönt tőlem. Aztán visszazuhantam az ismételten rémséges álmomba, mit még maga Freddy Kruger is irigykedve és mélységes gonosz kacajjal figyelne.
Rémálmok... Talán méltó büntetés mindez azért mert nem haltam meg ott és akkor a műtőasztalon ahogyan lenni kellett volna. Bűnhődöm, fájok, szenvedek, és nevetek a saját esendőségemen. Gyenge,gyenge,gyenge... Élvezem, sírok és még mindig létezem.
Szívetlen, lélektelen, élettelen, reménytelen...
2010. december 15., szerda
Névtelen sírbolt
A távoli messzeséget belepte a hó néma leple.
A hold nem kívánja arcát mutatni e térre.
A fa védő árnyékában egy sírbolt fekszik a friss hó alatt.
A föld göröngyös, hisz még nincs egy napja sem, hogy feltörték azt.
Felhők úsznak át a sötét égbolton, nincs kint se élő, sem holt.
A zord halál leszállt közénk, megérintve lelkünket,
S könnyeink nyomán a fagyos magány húz végtelen fájdalmas csíkot szívünkben.
Ott tátong egy űr, megmérgezve oly sok emléket.
Feledtetve annyi boldog, s vidám percet.
A sírbolt már nem üres. Örökké magába zárta az újabb testet, s lelket.
A halál némán áll a fa mellett, nézi keresi a messzeséget.
Van még munkája, rengeteg.
Ám mielőtt tovább állna úgy dönt elragadja az épp észt és értelmet.
Azt mondják gyilkos ő, de csak egy néma árny.
Ki ellátja, de nem élvezi feladatát, míg világ a világ.
A friss hó lepelként takar, óv, feledtet.
A szívek lassan megnyugszanak, emléket felednek...
Csak egyvalaki sír, örökké sír a fa mellett,
Egy kósza árny, ki nem halál, de aludna már végleg.
Hívja várja a zord külsőt,
Hisz a mesékben, most már vágyja őt.
Aludni készül, örökre gondtalan.
Álmodni-álmodni, nem szenvedni hasztalan...
Nem teszi meg, képtelen rá,
Ígéret tartja őt, fájdalmát, szerettét nem feledve.
A néma sír s benne lakója őt nagyon-nagyon szerette...
A hold nem kívánja arcát mutatni e térre.
A fa védő árnyékában egy sírbolt fekszik a friss hó alatt.
A föld göröngyös, hisz még nincs egy napja sem, hogy feltörték azt.
Felhők úsznak át a sötét égbolton, nincs kint se élő, sem holt.
A zord halál leszállt közénk, megérintve lelkünket,
S könnyeink nyomán a fagyos magány húz végtelen fájdalmas csíkot szívünkben.
Ott tátong egy űr, megmérgezve oly sok emléket.
Feledtetve annyi boldog, s vidám percet.
A sírbolt már nem üres. Örökké magába zárta az újabb testet, s lelket.
A halál némán áll a fa mellett, nézi keresi a messzeséget.
Van még munkája, rengeteg.
Ám mielőtt tovább állna úgy dönt elragadja az épp észt és értelmet.
Azt mondják gyilkos ő, de csak egy néma árny.
Ki ellátja, de nem élvezi feladatát, míg világ a világ.
A friss hó lepelként takar, óv, feledtet.
A szívek lassan megnyugszanak, emléket felednek...
Csak egyvalaki sír, örökké sír a fa mellett,
Egy kósza árny, ki nem halál, de aludna már végleg.
Hívja várja a zord külsőt,
Hisz a mesékben, most már vágyja őt.
Aludni készül, örökre gondtalan.
Álmodni-álmodni, nem szenvedni hasztalan...
Nem teszi meg, képtelen rá,
Ígéret tartja őt, fájdalmát, szerettét nem feledve.
A néma sír s benne lakója őt nagyon-nagyon szerette...
2010. december 13., hétfő
Némán álltunk a sötétben. Csak ő és én csendesen. Kezünk összekulcsolva, nem beszéltünk, mit mondhatnánk?! Sajnálom?! Részvétem?! Egyik sem fejez ki semmit. Rám nézett a lámpa fényénél, láttam vöröslő tekintetét, s benne a saját fakó, szürke szemeimet. Nem szólt, én sem...
Ujjai végigsimították kézfejem. Tompa gondolataim elmentették a képet, ahogy korábban, s még az előtt...
Eszembe jutott a dal. Mosolyom és könnyeim együtt alkották számára a legfájóbb dolgot.
-Reila, Reila... suttogtam és sírtam. Ő sem tett mást, hisz tudta, érezte...Milyen űr tátong a szívünk közepén. Elvesztettük azt akit a legjobban vártunk.
-Reila, Reila... ismétlem a nevet. Ő kezemet nem engedve ölelt át, hajamba temette arcát. Ismételten sírtunk csendesen, némán... A rengeteg gyógyszer eltompított mindent, de a tudatomban élesen élt a kép. Rengeteg vér, kétségbe esés rettegés. Az orvos arca. Nem hallottam, nem értettem mit mondott, de éreztem mi történt. Egy újabb kézszorítás. A rendíthetetlen vikingem küszködött a könnyeivel.
-Sajnálom, hogy összevéreztem a kocsit. Suttogtam neki, ő pedig meglepett arcot vágott. Majd a mély fájdalom átsuhant az egész testén. Miért?! Arra gondolok, mi lett volna, ha egyedül ér el. Ki kell mosnom az ágyneműt, mondtam rá, ő pedig hatalmasat sóhajtott. Ölelt-ölelt-ölelt hosszan, karjai melegségében óvott. Miért?!
Sosem szerettem a tényleges érintést, megszoktam a távolságot. Miért?! Miért szeretnék aludni a karjai között? Át akarom aludni az életet. Álmomban minden jobb, egyszerűbb lenne. Lenne férjem, Ő még élne, sőt testvére is lenne. A barátaim nem aggódnának, szánnának...helyette végre segíteném őket. De ébren vagyok, s mocorgónk halott.
"Apa szeme fénye" hallom lágy hangját mikor ezt mondta korábban. Mintha évekkel ez előtt lett volna. Mások lettünk, fél emberek. Elvesztettük azt a felünk akit ketten alkottunk... Aludtam, mintha éveket aludtam volna át. A világ nyikorogva megy tovább, nem számít mennyire vágyunk vissza. Ő maradt és én. Talán él még a mi, de már nem olyan, mint pár napja...
Erre gondolva reszketni kezdek, ő szorosabban ölelt, mint valaha. Végül fájdalmasan, de elengedett. Zsibbadt vagyok, de élek. Élek és az a pillanat, az apró hit éltet. Talán megőrültem, talán képzelődtem, talán meg sem történt, de egy apró fényt, s erőt ad...
Örökké szívünkben, és emlékeinkben marad!
Ujjai végigsimították kézfejem. Tompa gondolataim elmentették a képet, ahogy korábban, s még az előtt...
Eszembe jutott a dal. Mosolyom és könnyeim együtt alkották számára a legfájóbb dolgot.
-Reila, Reila... suttogtam és sírtam. Ő sem tett mást, hisz tudta, érezte...Milyen űr tátong a szívünk közepén. Elvesztettük azt akit a legjobban vártunk.
-Reila, Reila... ismétlem a nevet. Ő kezemet nem engedve ölelt át, hajamba temette arcát. Ismételten sírtunk csendesen, némán... A rengeteg gyógyszer eltompított mindent, de a tudatomban élesen élt a kép. Rengeteg vér, kétségbe esés rettegés. Az orvos arca. Nem hallottam, nem értettem mit mondott, de éreztem mi történt. Egy újabb kézszorítás. A rendíthetetlen vikingem küszködött a könnyeivel.
-Sajnálom, hogy összevéreztem a kocsit. Suttogtam neki, ő pedig meglepett arcot vágott. Majd a mély fájdalom átsuhant az egész testén. Miért?! Arra gondolok, mi lett volna, ha egyedül ér el. Ki kell mosnom az ágyneműt, mondtam rá, ő pedig hatalmasat sóhajtott. Ölelt-ölelt-ölelt hosszan, karjai melegségében óvott. Miért?!
Sosem szerettem a tényleges érintést, megszoktam a távolságot. Miért?! Miért szeretnék aludni a karjai között? Át akarom aludni az életet. Álmomban minden jobb, egyszerűbb lenne. Lenne férjem, Ő még élne, sőt testvére is lenne. A barátaim nem aggódnának, szánnának...helyette végre segíteném őket. De ébren vagyok, s mocorgónk halott.
"Apa szeme fénye" hallom lágy hangját mikor ezt mondta korábban. Mintha évekkel ez előtt lett volna. Mások lettünk, fél emberek. Elvesztettük azt a felünk akit ketten alkottunk... Aludtam, mintha éveket aludtam volna át. A világ nyikorogva megy tovább, nem számít mennyire vágyunk vissza. Ő maradt és én. Talán él még a mi, de már nem olyan, mint pár napja...
Erre gondolva reszketni kezdek, ő szorosabban ölelt, mint valaha. Végül fájdalmasan, de elengedett. Zsibbadt vagyok, de élek. Élek és az a pillanat, az apró hit éltet. Talán megőrültem, talán képzelődtem, talán meg sem történt, de egy apró fényt, s erőt ad...
Örökké szívünkben, és emlékeinkben marad!
2010. december 11., szombat
Ha létezik majd tökéletes, én láttam...
Nem hiszek a tökéletesben, arra csak törekedni, elérni soha. Viszont a majd tökéletes már egészen más. az nagyon is valósággá válhat és válik is néha.
Azt hiszem én részese lehettem egy ilyen pillanatnak. Visszagondolva is csak azt tudom motyogni az orrom alatt szép csendben, hogy ez volt eddig az egyik leglegleglegközelebb álló dolog.
Szerintem nem nehéz kitalálni miről is fecsegek, vagy mire is gondolok. Igen, rájuk és a velük töltött apró időszakocskára.
Csak azt tudom mondani, míg élek és remélek nem feledhetem és nem is feledem az apró rezzenéseket, illatokat, hangokat, képeket. Mindent, de mindent meg akarok tartani hosszú-hosszú időkre!
Megtörtént amit lehetetlennek hittem. Nem féltem várakozás közben. Boldog voltam, mert Ő ott volt és éreztem a túláradó szeretetet irányunkban. Aztán jött a nagy pillanat, mikor a főhős eléri a nagy sóhajtás idejét és innen a néző mosolyogva hátradőlve konstatálja, happy end... Boldogan, míg meg nem...
Az a figyelő és mégis meglepett tekintet, a lágy, ám férfias vonalak, a szeretetteljes mosoly és a boldogság apró könnycseppje egyetlen arcon. Hogy lehet ennyi érzelem?! Hogy lehetséges ez, részben hozzám kötődik. A férfi akit annyi ideje és nem kis imádattal vegyítve szeretek. Ott volt, és minden rezzenése boldogságról árulkodott. Hozzám kötődve, engem emberszámba és kegyeibe emelve.
Itt még nincs vége a filmnek, bár a vége főcím talán beindult és sokan elhagyták a mozit egy mosdót keresve a méretes üdítő hatására mit a pénztárnál vettek...
Folytatódott a csoda, mert csak egyszerű hétköznapi mozzanatnak cseppet sem nevezhető.
Nem volt hullámzás, inkább a boldogság egy bizonyos fokú stagnálása majd ismételt emelkedés ha ez lehetséges. És mint kiderült nagyon is az.
Az éjszaka ha tervezett, ha spontán esemény csippenetjeitől is,de hihetetlen és valóságos volt.
Még érzem az illatát, látom a vonalait, ha lehunyom a szemeim. Hallom a nevetését, és mosolyra görbül a szám ha csak rá gondolok.
Nem hiszek a tökéletesben, de ha hinnék a hitem kötelezne, hogy megnevezzem mi is volt ez. Akkor azt mondanám egy apró család kezdet tökéletesen szépséges pillanata...
És bár mint mindennek, vége szakadt örökké életben marad a szívemben, a sötét és zavaros elmémben-lelkemben...
Az árny fényesebben ragyogott egy pillanatra, mint megannyi hófehér lélek ki a földön és égben jár,s kel...
Azt hiszem én részese lehettem egy ilyen pillanatnak. Visszagondolva is csak azt tudom motyogni az orrom alatt szép csendben, hogy ez volt eddig az egyik leglegleglegközelebb álló dolog.
Szerintem nem nehéz kitalálni miről is fecsegek, vagy mire is gondolok. Igen, rájuk és a velük töltött apró időszakocskára.
Csak azt tudom mondani, míg élek és remélek nem feledhetem és nem is feledem az apró rezzenéseket, illatokat, hangokat, képeket. Mindent, de mindent meg akarok tartani hosszú-hosszú időkre!
Megtörtént amit lehetetlennek hittem. Nem féltem várakozás közben. Boldog voltam, mert Ő ott volt és éreztem a túláradó szeretetet irányunkban. Aztán jött a nagy pillanat, mikor a főhős eléri a nagy sóhajtás idejét és innen a néző mosolyogva hátradőlve konstatálja, happy end... Boldogan, míg meg nem...
Az a figyelő és mégis meglepett tekintet, a lágy, ám férfias vonalak, a szeretetteljes mosoly és a boldogság apró könnycseppje egyetlen arcon. Hogy lehet ennyi érzelem?! Hogy lehetséges ez, részben hozzám kötődik. A férfi akit annyi ideje és nem kis imádattal vegyítve szeretek. Ott volt, és minden rezzenése boldogságról árulkodott. Hozzám kötődve, engem emberszámba és kegyeibe emelve.
Itt még nincs vége a filmnek, bár a vége főcím talán beindult és sokan elhagyták a mozit egy mosdót keresve a méretes üdítő hatására mit a pénztárnál vettek...
Folytatódott a csoda, mert csak egyszerű hétköznapi mozzanatnak cseppet sem nevezhető.
Nem volt hullámzás, inkább a boldogság egy bizonyos fokú stagnálása majd ismételt emelkedés ha ez lehetséges. És mint kiderült nagyon is az.
Az éjszaka ha tervezett, ha spontán esemény csippenetjeitől is,de hihetetlen és valóságos volt.
Még érzem az illatát, látom a vonalait, ha lehunyom a szemeim. Hallom a nevetését, és mosolyra görbül a szám ha csak rá gondolok.
Nem hiszek a tökéletesben, de ha hinnék a hitem kötelezne, hogy megnevezzem mi is volt ez. Akkor azt mondanám egy apró család kezdet tökéletesen szépséges pillanata...
És bár mint mindennek, vége szakadt örökké életben marad a szívemben, a sötét és zavaros elmémben-lelkemben...
Az árny fényesebben ragyogott egy pillanatra, mint megannyi hófehér lélek ki a földön és égben jár,s kel...
2010. december 9., csütörtök
I'm Goth...
remember :
goth:
-don't always wear black
-don't worship satan
-are not evil
-do not want to kill anybody
-do not hate people
-are not always depressed
-can be happy too
-are usually nice people
-are normal, just like you (^^)
"Ne feledd szórakozás a középső neved, vagy legalább azt, a szótáradban ott a helye!
Bármit csinálsz gondolj rá: "szórakozva is lehet". Ha nem így teszel, ideje másként látni, egy rövid előretekintés a jövődbe, és nincs időd unatkozni, szomorkodni!"
"A gótok zöme szívesen boncolgatja a társadalom szemében vélt tabutémákat, mint például a halált, az elvont dolgokat, a misztikumot, stb. Kicsit úgymond fordítva látják a világot, mint az emberek nagy része.
A gótok általában érzelmes emberek, érzékenyebbek, mint a mai robotlelkületű társaik, sokat foglalkoznak a barátaikkal, mások érzelmeivel, sokszor háttérbe szorítva a magukéit. Sok ember összekeveri a gótokat az emósokkal, ami tulajdonképpen a tudatlan közvélemény gyakori tévedése.
A gót egy szubkultúra, mely mindenre kihat. Legyen szó kinézetről, viselkedésről, művészetről, zenéről vagy éppen bármiről. A gót zenei világában számtalan stílus keveredik, a rockon át az elektro zenén keresztül egészen a klasszikus operákig. Ezeket a zenéket leginkább a sötét hangzásvilág köti össze.
Mint már említettem, a gót a kinézetre és a viselkedésre is kihat, és mivel minden ember más, a kezdeti kultúra is ennek megfelelően több ágra szakadt, és mára már rengeteg alstílusa létezik. Ilyen például a...
- tradicionális gót (tradgoth)
- romantikus gót (romantic goth)
- cyber gót (cyber goth)
- fétis gót (fetish goth)
- hippi gót (hippy goth)
- lolita gót (gothic lolita)
- industrial gót (industrial goth)
- vidám gót (perky goth, perky=csintalan)
- bánatos gót (mopey goth)
- vállalkozó, dolgozó gót (corp goth)
- viktoriánus gót
- metálos gót (metalhead)
- vámpír gót
- kabaré gót (cabaret goth)
- Steampunk gót
- stb."
A sok hasonló, és mégis kissé eltérő jegyeknek köszönhetően és hibáztathatóan gyakran nem lehet egy bizonyos kategóriába bezsúfolni a szerencsétlen kiszemeltet.
Tehát én is csak annyit tudok mondani gót voltam/vagyok/leszek, hogy milyen majd az élet megmondja :)
goth:
-don't always wear black
-don't worship satan
-are not evil
-do not want to kill anybody
-do not hate people
-are not always depressed
-can be happy too
-are usually nice people
-are normal, just like you (^^)
"Ne feledd szórakozás a középső neved, vagy legalább azt, a szótáradban ott a helye!
Bármit csinálsz gondolj rá: "szórakozva is lehet". Ha nem így teszel, ideje másként látni, egy rövid előretekintés a jövődbe, és nincs időd unatkozni, szomorkodni!"
"A gótok zöme szívesen boncolgatja a társadalom szemében vélt tabutémákat, mint például a halált, az elvont dolgokat, a misztikumot, stb. Kicsit úgymond fordítva látják a világot, mint az emberek nagy része.
A gótok általában érzelmes emberek, érzékenyebbek, mint a mai robotlelkületű társaik, sokat foglalkoznak a barátaikkal, mások érzelmeivel, sokszor háttérbe szorítva a magukéit. Sok ember összekeveri a gótokat az emósokkal, ami tulajdonképpen a tudatlan közvélemény gyakori tévedése.
A gót egy szubkultúra, mely mindenre kihat. Legyen szó kinézetről, viselkedésről, művészetről, zenéről vagy éppen bármiről. A gót zenei világában számtalan stílus keveredik, a rockon át az elektro zenén keresztül egészen a klasszikus operákig. Ezeket a zenéket leginkább a sötét hangzásvilág köti össze.
Mint már említettem, a gót a kinézetre és a viselkedésre is kihat, és mivel minden ember más, a kezdeti kultúra is ennek megfelelően több ágra szakadt, és mára már rengeteg alstílusa létezik. Ilyen például a...
- tradicionális gót (tradgoth)
- romantikus gót (romantic goth)
- cyber gót (cyber goth)
- fétis gót (fetish goth)
- hippi gót (hippy goth)
- lolita gót (gothic lolita)
- industrial gót (industrial goth)
- vidám gót (perky goth, perky=csintalan)
- bánatos gót (mopey goth)
- vállalkozó, dolgozó gót (corp goth)
- viktoriánus gót
- metálos gót (metalhead)
- vámpír gót
- kabaré gót (cabaret goth)
- Steampunk gót
- stb."
A sok hasonló, és mégis kissé eltérő jegyeknek köszönhetően és hibáztathatóan gyakran nem lehet egy bizonyos kategóriába bezsúfolni a szerencsétlen kiszemeltet.
Tehát én is csak annyit tudok mondani gót voltam/vagyok/leszek, hogy milyen majd az élet megmondja :)
2010. december 8., szerda
A legszűkebb család, álom pillanatok
A lusta nap álmos sugarait ha nehezen is, de átengedte a felhő sűrű ölelő paplanja.
Ez a hajnal más volt mint eddig megannyi korábban. Nem voltam egyedül. Nem, nem úgy ahogy mostanság mindig fogalmaztam, hogy mi voltam. Most igazán mi voltunk. 2 személy- 3lény... :)
Annyiszor elmondtam már, nem vagyok valami közvetlen érintkezős emberke, de most képtelen voltam betelni azzal a jóleső gondolattal, hogy álmában is ölel. Tudom nem nagy dolog ez, ha az ember rendes kapcsolatban él. Ehh... rendes kapcsolat... van egyáltalán rendetlen kapcsolat?
Inkább úgy mondom, aki kapcsolatban él, nem pedig olyan kusza és érthetetlen kötelékben, mint ő és én.
Óvatosan megfordulok. Úgy érzem csak akkor hiszem el, hogy itt van, ha láthatom. Talán túl óvatos voltam, mert szorosabban ölelt és azt motyogta: "Ne menj még."
Hova is mehetnék?! De ekkor feltűnt, hogy nem otthon vagyok. Ez a hely ismeretlen, az ágy jóval nagyobb és a szoba sem az enyém. Hol vagyok?!
Nem, nem számít csak az, hogy Ő itt van. Nézem alvó arcát, fel sem tűntek apró csíkjai eddig. A történések megmutatkoztak szeme, homloka vonalain. Mennyi feladat, probléma és megoldandó gond vár rá még ebben az érdekes hónapban. Elszégyelltem magam, mikor lettem ilyen önző?! Tényleg képes voltam ebben a férfiban bűntudatot ébreszteni?! Úgy éreztem én húztam azokat az apró mélyedéseket valami láthatatlan pengével. Miért tettem ezt vele?! Hogy lehetek ilyen szörnyű????
Lágyan elmosolyodik, majd azt motyogja: "Tudom,hogy nézel. Nem tudok aludni." A mosoly eltünteti a gond árkait, és ajka körül megjelennek a nevető ráncocskák.
Hát ezért nem láttam eddig, mindig próbált mosolyogni. Erős tudom jól, de én az embert szeretem, nem a szobrot.
Jó ideje először ismertem be magamnak ismét, hogy még mindig szeretem. Nem tudtam feledni, nem tudtam gyűlölni hiába volt fájó a múlt.
Kinyitotta szép szemeit, ott volt minden. Múlt, jelen, elképzelt jövő. "Jó reggelt szerelmem!" pislogott, így nem látta megremegő ajkaim.
Jó reggelt...hunytam le szemeim
Még mindig képtelen vagyok rá. Nem megy...MIÉRT?!?!?!?!
Megfordultam és megpróbáltam vissza aludni, ő megsimizte a hasam és mielőtt visszaaludt volna, csak annyit mondott: "Apa szeme fénye"
Két könnycsepp zárta vissza alvó szemeim. A kétkedő,mi nem hisz saját magába. Valamint a bizakodó, mi reménnyel telve várja a valódi csodákat...
Ez a hajnal más volt mint eddig megannyi korábban. Nem voltam egyedül. Nem, nem úgy ahogy mostanság mindig fogalmaztam, hogy mi voltam. Most igazán mi voltunk. 2 személy- 3lény... :)
Annyiszor elmondtam már, nem vagyok valami közvetlen érintkezős emberke, de most képtelen voltam betelni azzal a jóleső gondolattal, hogy álmában is ölel. Tudom nem nagy dolog ez, ha az ember rendes kapcsolatban él. Ehh... rendes kapcsolat... van egyáltalán rendetlen kapcsolat?
Inkább úgy mondom, aki kapcsolatban él, nem pedig olyan kusza és érthetetlen kötelékben, mint ő és én.
Óvatosan megfordulok. Úgy érzem csak akkor hiszem el, hogy itt van, ha láthatom. Talán túl óvatos voltam, mert szorosabban ölelt és azt motyogta: "Ne menj még."
Hova is mehetnék?! De ekkor feltűnt, hogy nem otthon vagyok. Ez a hely ismeretlen, az ágy jóval nagyobb és a szoba sem az enyém. Hol vagyok?!
Nem, nem számít csak az, hogy Ő itt van. Nézem alvó arcát, fel sem tűntek apró csíkjai eddig. A történések megmutatkoztak szeme, homloka vonalain. Mennyi feladat, probléma és megoldandó gond vár rá még ebben az érdekes hónapban. Elszégyelltem magam, mikor lettem ilyen önző?! Tényleg képes voltam ebben a férfiban bűntudatot ébreszteni?! Úgy éreztem én húztam azokat az apró mélyedéseket valami láthatatlan pengével. Miért tettem ezt vele?! Hogy lehetek ilyen szörnyű????
Lágyan elmosolyodik, majd azt motyogja: "Tudom,hogy nézel. Nem tudok aludni." A mosoly eltünteti a gond árkait, és ajka körül megjelennek a nevető ráncocskák.
Hát ezért nem láttam eddig, mindig próbált mosolyogni. Erős tudom jól, de én az embert szeretem, nem a szobrot.
Jó ideje először ismertem be magamnak ismét, hogy még mindig szeretem. Nem tudtam feledni, nem tudtam gyűlölni hiába volt fájó a múlt.
Kinyitotta szép szemeit, ott volt minden. Múlt, jelen, elképzelt jövő. "Jó reggelt szerelmem!" pislogott, így nem látta megremegő ajkaim.
Jó reggelt...hunytam le szemeim
Még mindig képtelen vagyok rá. Nem megy...MIÉRT?!?!?!?!
Megfordultam és megpróbáltam vissza aludni, ő megsimizte a hasam és mielőtt visszaaludt volna, csak annyit mondott: "Apa szeme fénye"
Két könnycsepp zárta vissza alvó szemeim. A kétkedő,mi nem hisz saját magába. Valamint a bizakodó, mi reménnyel telve várja a valódi csodákat...
2010. december 7., kedd
My Sexy Santa
Nem volt szánja, vagy szakálla.
Volt azonban mikulás sapkája, s piros nadrágja.
Nem hittem a szememnek, azt hittem káprázat.
Itt volt a férfi, ki után vágytam, annyira vártam.
Reggel még azt gondoltam fura egy nap, most viszont már hittem maga a csoda.
Santa jött el Alexnek álcázva, végül kiderült a titok.
Ő a Vikingek Királya! :)
Volt azonban mikulás sapkája, s piros nadrágja.
Nem hittem a szememnek, azt hittem káprázat.
Itt volt a férfi, ki után vágytam, annyira vártam.
Reggel még azt gondoltam fura egy nap, most viszont már hittem maga a csoda.
Santa jött el Alexnek álcázva, végül kiderült a titok.
Ő a Vikingek Királya! :)
Kelták vikingje, vikingek királya
Ki férfi, több annyi másnál, ő minden és semmi. Kezdet, vég és köztes csodás rövid és fájó pillanat.
Megadatott számára a lehetőség, hogy többé váljon, mint remélte és tett ezért, míg végül el nem érte.
Egyetlen fakó szürke folt volt csak makulátlan életében, egy sötét árny, ki híven követte, féltette, szerette.
Szerette, csodálta, remegve kívánta: "Oh, bár lenézne és meglátna, de mit tehetne, hisz ő jó, mit jó kiváló. A leggyönyörűbb halandó..."
A férfi hallotta sóhaját, és talán önként, vagy egy mégis létező tündér segítségével, de észre is vette az árny epekedő, félő, reszkető lényét.
Mosolyával köszöntötte, barátságot ajánlott. Majd e barátság percről percre szerelmet kiáltott.
Az árny nem hitt fülének, nem hitt szemének. Ijedtében menekült, tagadott, eltűnt felszívódott. Gyűlölte magát lénye miatt, mégis remélt a viking talán lesz oly bolond, hogy továbbra is érdekelje egy ilyen lény, mint az árny.
A remény lassacskán foszladozik, de aztán jön a robbanás a hatalmas tűzijáték parádé és minden ostobaság.
Az annyiszor elképzelt látomás megelevenedik a valóság sivár síkján.
A viking király széles mosollyal, széttárt karokkal köszönti az árnyat aki csak azt tudja suttogni magában, hogy lehet?! Miért érzem itthon magam?! Miért féltem, hogy sosem láthatom újra?! És miért szöktem el előle, ha így érzek. Ha boldog vagyok amiért rám talált.
-Szeretlek! -mondja a kelta csoda, az árnynak talán túl sok, talán összeroppan egyetlen szótól. Nem képes kimondani, ettől pedig majd szét szakad.
***
Voltak jó idők, szép napok, és persze akadtak borús szomorkás időszakok. De egy biztos volt az árny rajongva szerette vikingjét a viking tetteit pedig áthatotta a még most is hihetetlennek tűnő szeretet, s szerelem.
Kézzel fogható volt az örökké, nem csak kósza álomkép. A remény díszes csillaga ott ragyogott mindkettőjük szíve felett.
Nem voltak folyton együtt, mégis össze kapcsolódtak gondolataik és a technika útján. Hosszú volt az idő, de megérte az új pillanatért.
Így látta az árny, s a viking.
Aztán nehézségek jöttek, bár együtt legyűrték őket a félelem beivódott a sejtjeikbe és a gondolataikat beszennyezte. Végül a viking lemondott az árnyról. Az árny értetlenül, összetörve állt némán. Szíve mélyén hitte, hogy így lesz. Hisz nem kellhet egy olyan személynek, mint a harcos, a viking király...
***
Újabb és újabb emelkedés és zuhanás, de aztán mindig visszatérünk az eredeti állapothoz...
Hitetlenség, mégis olyan mértékű ragaszkodás él az árnyban ami lehetővé teszi, hogy sebezhetőbb legyen mint korábban valaha is volt. Miért van ez?! Miért ő és miért vele?! Válaszok nincsenek, csak folyamatos kérdések zápora zúdul, valamint a remény és félelem émelyítő keveréke. Mi lesz holnap? Holnap után, vagy az után?! Hányszor kell fel még a nap, míg végül rá un és lent marad?!
Megadatott számára a lehetőség, hogy többé váljon, mint remélte és tett ezért, míg végül el nem érte.
Egyetlen fakó szürke folt volt csak makulátlan életében, egy sötét árny, ki híven követte, féltette, szerette.
Szerette, csodálta, remegve kívánta: "Oh, bár lenézne és meglátna, de mit tehetne, hisz ő jó, mit jó kiváló. A leggyönyörűbb halandó..."
A férfi hallotta sóhaját, és talán önként, vagy egy mégis létező tündér segítségével, de észre is vette az árny epekedő, félő, reszkető lényét.
Mosolyával köszöntötte, barátságot ajánlott. Majd e barátság percről percre szerelmet kiáltott.
Az árny nem hitt fülének, nem hitt szemének. Ijedtében menekült, tagadott, eltűnt felszívódott. Gyűlölte magát lénye miatt, mégis remélt a viking talán lesz oly bolond, hogy továbbra is érdekelje egy ilyen lény, mint az árny.
A remény lassacskán foszladozik, de aztán jön a robbanás a hatalmas tűzijáték parádé és minden ostobaság.
Az annyiszor elképzelt látomás megelevenedik a valóság sivár síkján.
A viking király széles mosollyal, széttárt karokkal köszönti az árnyat aki csak azt tudja suttogni magában, hogy lehet?! Miért érzem itthon magam?! Miért féltem, hogy sosem láthatom újra?! És miért szöktem el előle, ha így érzek. Ha boldog vagyok amiért rám talált.
-Szeretlek! -mondja a kelta csoda, az árnynak talán túl sok, talán összeroppan egyetlen szótól. Nem képes kimondani, ettől pedig majd szét szakad.
***
Voltak jó idők, szép napok, és persze akadtak borús szomorkás időszakok. De egy biztos volt az árny rajongva szerette vikingjét a viking tetteit pedig áthatotta a még most is hihetetlennek tűnő szeretet, s szerelem.
Kézzel fogható volt az örökké, nem csak kósza álomkép. A remény díszes csillaga ott ragyogott mindkettőjük szíve felett.
Nem voltak folyton együtt, mégis össze kapcsolódtak gondolataik és a technika útján. Hosszú volt az idő, de megérte az új pillanatért.
Így látta az árny, s a viking.
Aztán nehézségek jöttek, bár együtt legyűrték őket a félelem beivódott a sejtjeikbe és a gondolataikat beszennyezte. Végül a viking lemondott az árnyról. Az árny értetlenül, összetörve állt némán. Szíve mélyén hitte, hogy így lesz. Hisz nem kellhet egy olyan személynek, mint a harcos, a viking király...
***
Újabb és újabb emelkedés és zuhanás, de aztán mindig visszatérünk az eredeti állapothoz...
Hitetlenség, mégis olyan mértékű ragaszkodás él az árnyban ami lehetővé teszi, hogy sebezhetőbb legyen mint korábban valaha is volt. Miért van ez?! Miért ő és miért vele?! Válaszok nincsenek, csak folyamatos kérdések zápora zúdul, valamint a remény és félelem émelyítő keveréke. Mi lesz holnap? Holnap után, vagy az után?! Hányszor kell fel még a nap, míg végül rá un és lent marad?!
2010. december 6., hétfő
V for Vendetta Vayolet búcsúja
"Bár még sosem találkoztam veled, sosem voltam veled, sosem nevettem veled, sosem sírtam veled. Én mégis szeretlek! Szeretlek Téged!"
V, mint Vérbosszú
V for Vendetta
Anglia diktatúrától szenved a nem is olyan távoli jövőben. A tévéből dől a propaganda, a titkosrendőrség pribékjei mindenkit rettegésben tartanak. Evey-t, a fiatal lányt egyik este elkapják az utcán, a halál torkából egy titokzatos alak, V szabadítja ki. A férfi a négyszáz éve kivégzett lázadó, Guy Fawkes álarcát viseli. Fawkes társaival együtt levegőbe akarta röpíteni a parlamentet, hogy az országot megszabadítsa a zsarnokságtól. De a merénylet meghiúsult, az összeesküvők bitón végezték. Evey apránként megismeri V múltját, mely a férfi bosszúvágyát táplálja. És miközben maga is megjárja a diktatúra börtöneit, rájön, hogy V ugyanarra készül, amire annak idején Fawkes.
A V mint vérbosszú egyszerre kalandfilm, politikai thriller és antiutópia, amely a zsarnokságról, az elnyomásról, a média agymosásáról szól és azt vizsgálja, mi történik, ha egy diktatúrában az egyén a saját kezébe veszi a törvényt. "Ne kérdezz, ne kritizálj, ne is gondolkodj: a Párt mindent jobban tud" - üvölti a gonosz kancellár. Azt mondja, hogy megvédi az embereket a terroristától, ugyanakkor erre hivatkozva állandó rettegésben tartja őket, miközben lábbal tiporja a szabadságjogaikat.
Magával ragadó film a remény, az egyén és társadalom kapcsolatáról. A fogadalmak, ígéretek betartásáról bármely elnyomás ellen.
"Az emberek nem emlékeznek az emberre aki megpróbálta végig vinni az eszményt, de elbukott. Viszont emlékeznek az eszményre. De az eszmény nem vérzik, nem érez, nem szenved, nem szeret. Mindenki az eszményre emlékszik, csak én hiányolom a férfit aki életre keltette az eszményt míg élek A férfit aki eszembe juttatta november 5. napját..."
"Az embert meg lehet ölni, de az eszményen nem fog a golyó..."
Suomi to in van
A hó mindig ezt hozza kik belőlem. Szeretem ezt az állapotot, hisz szeretem látatlanul,ismeretlenül is Finnországot.
Hihetetlen ekkora fokú kötődés valamihez amihez lényegében nincs semmi közöm. Vagy tán' mégis?!
Sokszor álmodtam fenyvesekről, friss gyönyörű szikrázó szűzi hóról, farkasokról és a kirobbanó gyilkos rohanásról köztük. Végül egy hatalmas szökkenés...
Svalbard, oh gyönyörűséges jéghegyeid, apró falvak, medvék, a sokkoló anyatermészet megkövült pillérei...
Istenek az égben, ahogy kipillantok az északi zenét hallgatva a havat felkavaró szél egyenesen felétek repít.
Miért, miért félek mégis?! Odin szakállára miért csak álmokban és képzeletben vagyok képes megtenni az örök utat?!
Egyszer talán sikerül élni az álmaim és nem csak álmodni az életet, egy jó életet... Addig pedig Köszöntelek Nuada herceg! *meghajol* Kérlek vezesd álmaim, messze csodák és varázslatok világában!
Hihetetlen ekkora fokú kötődés valamihez amihez lényegében nincs semmi közöm. Vagy tán' mégis?!
Sokszor álmodtam fenyvesekről, friss gyönyörű szikrázó szűzi hóról, farkasokról és a kirobbanó gyilkos rohanásról köztük. Végül egy hatalmas szökkenés...
Svalbard, oh gyönyörűséges jéghegyeid, apró falvak, medvék, a sokkoló anyatermészet megkövült pillérei...
Istenek az égben, ahogy kipillantok az északi zenét hallgatva a havat felkavaró szél egyenesen felétek repít.
Miért, miért félek mégis?! Odin szakállára miért csak álmokban és képzeletben vagyok képes megtenni az örök utat?!
Egyszer talán sikerül élni az álmaim és nem csak álmodni az életet, egy jó életet... Addig pedig Köszöntelek Nuada herceg! *meghajol* Kérlek vezesd álmaim, messze csodák és varázslatok világában!
2010. december 4., szombat
Az egész univerzum egyetlen hangban sűrítve
Majd egy hét telt el. Nah jó, csak pár nap...
Viszont ma értem el arra a pontra, hogy talán képes vagyok szavakba önteni azt a pillanatot ami számomra választ adott a kérdések kérdésére. A létezés céljára.
Egy aprócska szív akár a szárnyát bontogató kismadár. Egy gyermeki szív, kit mindennél jobban szeretek. A földre szállt menny, egy gyönyörű pillanatban sűrítve. És egy olyan kapocs amit remélem soha, semmi sem szakíthat el...
Csak álmodtam róla, oh mennyit. Most azonban valóság, nem csalárd káprázat.
Itt van ő, egy apró fénypont. Kit egy árny nagyon vár.
Egy homályos kép, s halk kattogás. Így tudatja élek én!
Egy nagy mosoly, pár boldog könny, és milliónyi érzelem...
Ő a csoda, tündér, apró manó, angyal szárnyait elrejtette és a földre költözött,
hogy egy emberi lény, s egy kósza árny örökké szerethesse... (L) Mocorgó
Viszont ma értem el arra a pontra, hogy talán képes vagyok szavakba önteni azt a pillanatot ami számomra választ adott a kérdések kérdésére. A létezés céljára.
Egy aprócska szív akár a szárnyát bontogató kismadár. Egy gyermeki szív, kit mindennél jobban szeretek. A földre szállt menny, egy gyönyörű pillanatban sűrítve. És egy olyan kapocs amit remélem soha, semmi sem szakíthat el...
Csak álmodtam róla, oh mennyit. Most azonban valóság, nem csalárd káprázat.
Itt van ő, egy apró fénypont. Kit egy árny nagyon vár.
Egy homályos kép, s halk kattogás. Így tudatja élek én!
Egy nagy mosoly, pár boldog könny, és milliónyi érzelem...
Ő a csoda, tündér, apró manó, angyal szárnyait elrejtette és a földre költözött,
hogy egy emberi lény, s egy kósza árny örökké szerethesse... (L) Mocorgó
2010. december 1., szerda
Légió
Legion
Az angyalok az Úr parancsát követve hajlandóak bármire. Amikor a világ teremtője megelégeli az emberi bűnök kiapadhatatlan folyamát, elveszítve minden hitét az emberiségben úgy dönt, hogy elküldi az angyalok légióját a Földre.
A Gabriel vezette sereg váratlan ellenállásba ütközik a halandók oldalára álló Michael arkangyal személyében, aki a Mojave sivatagban rekedt néhány emberrel együtt közösen veszi fel a harcot a légióval szemben. Michael már tudja, hogy a túlélők között lévő fiatal terhes nő meg nem született gyermeke az emberiség utolsó esélye.
Mert az angyalok nem kis pufók habcsók babák...
Idővonal
Timeline
A gyönyörű francia völgyben egy csapat régészhallgató professzoruk vezetésével egy XIV. századi kastély romjainak feltárásán munkálkodik. Csakhogy amíg Johnston professzor az ásatást pénzelő cég, az ITC központjába megy, a diákok felfedeznek egy kamrát, mely több mint 600 évig zárva volt. És a kamra mélyén két döbbenetes dolog várja őket. Egy bifokális lencse, melyet még nem találtak fel a kamra lezárásakor, és egy kézzel írt segélykérés 1357-ből Johnston professzortól!
A diákok azonnal az ITC központba mennek, ahol kiderül, hogy a cég vezetője, Doninger feltalálta az a gépet, amellyel háromdimenziós tárgyakat lehet átsugározni a téren. A szállítást akarta forradalmasítani vele, de véletlenül egy átjárót nyitott a XIV. századba, és Johnston professzor, aki személyesen akarta kipróbálni a találmányt, most ott ragadt a százéves háborúban! Vajon Johnston hű tanítványai túlélik-e a világtörténelem egyik legbrutálisabb csatáját és visszajutnak-e élve a XXI. századba?
Múlt és jelen ha összekeveredhet akkor össze is fog! Régészek a múlt kutatóiból az átélőivé válnak és belecsöppenek a nagy küzdelembe. Ahol élet és halál kötéltánca mellett még a szerelem is megtalálhat bárkit. Különleges Happy End válik valóra...
P.S.:I Love You
P.S.: I Love You
Holly boldog házasságban él Gerryvel. Amikor azonban a férje betegségben meghal, összeomlik, és nem akar tovább élni. Ám Gerry gondolt erre, a halála előtt számos levelet írt a nejének, melyek segítségével talán úrra lehet fájdalmán, és újra megtalálhatja önmagát. Az első Holly harmincadik születésnapján érkezik. A hangos levélben Gerry arra kéri, mozduljon ki otthonról és ünnepelje meg a születésnapját. Az elkövetkező hetekben, hónapokban újabb és újabb üzenetek jönnek a régi kedvestől, újabb és újabb kalandra buzdítva Hollyt.
Bár a könyv először jobban tetszett -sőt,rendesen háborogtam is,hogy átírták amcsira- de a maga nemében egy nagyon szép film, a szeretett személy elvesztése utáni újrakezdés történetéről.
Be kell vallanom,hogy a történet örökre a szívemnek kedves marad főként, hogy ezt a könyvet olvasva jutottam át életem eddigi legrosszabb időszakán. -bár igaz ami igaz megakadtam ott azóta is- Ami pedig az írónőt illeti Cecelia Ahern huszonéves fejjel írta meg a könyvét, sok tapasztalt öreg rókát is meglepett vele.
Érdemes rászánni az időt, sőt...még élvezni is szabad :)
Félhomály
Half Light
Craig Rosenberg hitchcocki thrillerében Rachel Carson (Demi Moore), a sikeres regényírónő élete darabokra hullik, mikor hétéves kisfia egy szerencsétlen balesetben vízbe fullad. Az asszony egy távoli, skót halászfaluban keres menedéket, ám pihenés helyett egy szörnyű gyilkossági ügy kellős közepén találja magát. Különös látomásai lassan az őrület határára sodorják, ahol már nincs határ a valóság és a képzelet között.
Szerelem, fájdalom, őrület, szenvedés, féltékenység, gyilkosság, bánat, harag... Ebben a filmben mindez megtalálható. Ráadásul a zenéje, és a helyszín páratlan összhangja megadja a kezdő lökést, hogy a történettel sodródjunk.
Ház a tónál
The Lake House
Kate egy chicagói kórházban vállal állást, ezért megválik a bérelt tóparti háztól. A postaládában üzenet hagy a következő bérlőnek, melyben kéri, hogy az ide érkező leveleit továbbítsa neki. Amikor a következő bérlő, Alex az építész megérkezik, teljesen más kép fogadja. A ház elhanyagolt, sűrűn be van nőve gazzal. Alex elhatározza, hogy rendbe hozza a házat. Egy különös eset arra sarkallja, hogy elővegye Kate levelét és válaszoljon rá. Kiderül, hogy Alex és Kate kétévnyi távolságban él egymástól. Levelezni kezdenek egymással, és kapcsolatuk egyre jobban elmélyül.
Nos a legfontosabb a fenti sorokból nem derül ki. A két lakót a ház postaládája köti össze, így tudnak levelezni pedig más idősíkban vannak. És, hogy ez miért is furcsa Alex adja el Katenek a házat, mégis a történetben ő az "új" lakó.
Csak jót tudok róla mondani. Mikor feladni készülöm a várakozást ez a film mindig átsegít a nehéz pillanaton. Megmutatja, hogy érdemes akár éveket is várni a szeretett személyre. Tudom-tudom a film nem a valóság, de inkább valótlanba kapaszkodom és álomvilágban élek,mintsem a normális lét...
Bár nem vagyok épp a romantikus filmek pártolója, de ezt a történetet nagyon, de nagyon megszerettem.
Lány a vízben
Lady in the Water
Cleveland Heep egy hatalmas bérház házmestere. A volt orvos a múltja elől menekül, és a munkájába temetkezik. A férfi rájön, hogy valaki rejtőzik az épületben. A csodálatos, nimfaszerű lány az úszómedence alatti járatokban él. A narf a mesebeli Kék Világból érkezett, hogy fontos küldetést teljesítsen. Nem szeretne mást, mint visszatérni saját világába, ám gonosz szörnyetegek leselkednek rá, hogy megakadályozzák ebben. Ha sikerül a tervük, az emberek világát szörnyű katasztrófa érné. Miközben Cleveland és a többi lakó igyekeznek fellebbenteni a fátylat a lény titkáról, ők is a történet részévé válnak.
A film egy olyan meséről szól ahol nem a látvány és a digitális effektekkel nyeri el a néző figyelmét, hanem a saját fantáziánkat hívja segítségül, hogy a történettel egy csodás kalandba cseppenjünk. Elvarázsol a maga egyszerű bájával. Én nagyon megszerettem a történetet már első nézésre és azóta csak még mélyebben merülök ha újra és újra előveszem...
Üdvözlünk csodás asszonyság
Védelmező puha szárnyaival fedi be az éjszakai égbolt örvénylő mély sötétjét.
Az ember azt hinné, minden rendben, hisz a végtelen űr elől elrejtett mindent a lassan suhanó fehér felleg.
Ahogy nézem pelyhedző bolyhait, akár egy melengető paplan mi betakar és felmelegít ha fázom betegségem idején.
Ám a védelme, talán túlzott is. Hiszen nem csak óv,tilt is...
Elvette lehetőséget, hogy láthassam kedves barátomat a holdat.
Pedig annyi emlék, gondolat, még több kérdés, remény, aggodalom fűz hozzá szoros barátságban. Utána kémlelem az eget, de nincs egy folt, se egy aprócska szakadás ahol beleshetne rám hatalmas szemével.
Egyedül vagyok, s fázom...
***
Hatalmas csipke ruháját elsimította szélkezeivel a tél.
Pompázatos fátyla beterít fűt, fát, dombot,s hegyet.
Apró pettyes vert csipkeként díszítik a szoknyát a fenyőerdők,
S megannyi gombként rajzolódnak ki a városok.
Ő, kit előhírnöke a mindszenteki éj bejelentett már.
Ki fagyos viselkedése és jeges szíve ellenére annyi ember szeretetét magáénak tudhatja.
Egy gyönyörű nő, egy csillogó díva.
Az északi/déli szél szárnyán járja be a bolygót,
Elfoglalja, uralja a földet heteken át.
Ő, mindenhol ott van, földön, vízen, levegőben,
Madarak, fák, emberek szívében...
Várják, nem várják akkor is érkezik,
Hiszen ő olyan páratlan a maga nemében.
Tél-tél-tél, havas nagyasszony köszöntünk ismét!
Az ember azt hinné, minden rendben, hisz a végtelen űr elől elrejtett mindent a lassan suhanó fehér felleg.
Ahogy nézem pelyhedző bolyhait, akár egy melengető paplan mi betakar és felmelegít ha fázom betegségem idején.
Ám a védelme, talán túlzott is. Hiszen nem csak óv,tilt is...
Elvette lehetőséget, hogy láthassam kedves barátomat a holdat.
Pedig annyi emlék, gondolat, még több kérdés, remény, aggodalom fűz hozzá szoros barátságban. Utána kémlelem az eget, de nincs egy folt, se egy aprócska szakadás ahol beleshetne rám hatalmas szemével.
Egyedül vagyok, s fázom...
***
Hatalmas csipke ruháját elsimította szélkezeivel a tél.
Pompázatos fátyla beterít fűt, fát, dombot,s hegyet.
Apró pettyes vert csipkeként díszítik a szoknyát a fenyőerdők,
S megannyi gombként rajzolódnak ki a városok.
Ő, kit előhírnöke a mindszenteki éj bejelentett már.
Ki fagyos viselkedése és jeges szíve ellenére annyi ember szeretetét magáénak tudhatja.
Egy gyönyörű nő, egy csillogó díva.
Az északi/déli szél szárnyán járja be a bolygót,
Elfoglalja, uralja a földet heteken át.
Ő, mindenhol ott van, földön, vízen, levegőben,
Madarak, fák, emberek szívében...
Várják, nem várják akkor is érkezik,
Hiszen ő olyan páratlan a maga nemében.
Tél-tél-tél, havas nagyasszony köszöntünk ismét!
2010. november 30., kedd
új projekt
Decembertől új projektet tervezek.
Szeretnék megemlékezni, valamint megosztani a kedvenc filmjeimet, történeteimet, meséimet.
Hogy sikerül e, nem tudom. Ám mindenképp érdekes lenne egyszer visszaolvasni, hogy ebben az időben mit is gondoltam egy-egy történetről. Szóval azt hiszem belevágok majd valami módot találva és a gondolatfoszlányokat összekaparva.
És egy másik okom, ha tényleg ki (kell) mennem külföldre, talán ennyim marad a magyar szinkronos filmek világából... uhm... egy újabb mondvacsinált ok a maradásra ^^'
Szeretnék megemlékezni, valamint megosztani a kedvenc filmjeimet, történeteimet, meséimet.
Hogy sikerül e, nem tudom. Ám mindenképp érdekes lenne egyszer visszaolvasni, hogy ebben az időben mit is gondoltam egy-egy történetről. Szóval azt hiszem belevágok majd valami módot találva és a gondolatfoszlányokat összekaparva.
És egy másik okom, ha tényleg ki (kell) mennem külföldre, talán ennyim marad a magyar szinkronos filmek világából... uhm... egy újabb mondvacsinált ok a maradásra ^^'
hisztigép
Akadnak olyan napok, órák, percek, mikor az emberek szinte kifordulnak önnön magukból. Visszagondolva nevetséges volt amit reggel alkottam. Akár egy elkényeztetett kis pics@ nyüszögtem minden miatt.
Kezdem azzal, hogy egy kellemesen ébren végigszenvedett fél éjszaka után, nagy nehezen VÉGRE sikeredett annyira leállítanom magam,hogy szerencsétlen álommanó belegyilkolta a szemeimbe az alvóport, így jó 1,5-2 órát sikeredett aludnom. Ezt a szendergő állapotot dübörögve döntötte romokba az ébresztőm csengő-bongó idegesítő csörömpölése, mivégre ismételten ébren voltam.
Hideg,sötét,jeges,szeles kilátásaim a külvilágra már-már könyörgő hatalmas könnybe lábadt szemeket idéztek az ilyenkor megszokottan kómás tekintetem helyére, de nincs mit tenni... Ki kell mennem oda... Brrrrr... Még jó,hogy előkotortam a télikabátom a szekrény mélyéről.Miután a másik szobában eltöltött teendők végeláthatatlan sorát próbáltam leküzdeni pizsamában, az én szeretett ágyacskám kihűlt, minden kedvességét elvesztve gonoszan ismételgette, hogy "menned kell! Aludtál volna a sok forgolódás helyett", és elkaptam még egy "idiótát" is ami bár bosszantott az ölelő takarómtól, de egyet kellett értenem vele. Így villám sebességgel öltözködni kezdtem, egy az rohadtul fáztam, ráadásul a hosszadalmas vacillálásnak miszerint menjek-maradjak rendesen eljárt az idő.
Kifelé menet a körmöm letört és ez megalapozta a zsörtölődő hangulatot. Persze, hogy semmi sem tettszett...
A jeges útszakaszon viszonylag meredek leereszkedés minden lépésénél vagy kismillió féle kép láttam magam ahogy elvágódok, kitöröm nyakam,kezem,lábam,vagy épp ráesem...
Kezdem azzal, hogy egy kellemesen ébren végigszenvedett fél éjszaka után, nagy nehezen VÉGRE sikeredett annyira leállítanom magam,hogy szerencsétlen álommanó belegyilkolta a szemeimbe az alvóport, így jó 1,5-2 órát sikeredett aludnom. Ezt a szendergő állapotot dübörögve döntötte romokba az ébresztőm csengő-bongó idegesítő csörömpölése, mivégre ismételten ébren voltam.
Hideg,sötét,jeges,szeles kilátásaim a külvilágra már-már könyörgő hatalmas könnybe lábadt szemeket idéztek az ilyenkor megszokottan kómás tekintetem helyére, de nincs mit tenni... Ki kell mennem oda... Brrrrr... Még jó,hogy előkotortam a télikabátom a szekrény mélyéről.Miután a másik szobában eltöltött teendők végeláthatatlan sorát próbáltam leküzdeni pizsamában, az én szeretett ágyacskám kihűlt, minden kedvességét elvesztve gonoszan ismételgette, hogy "menned kell! Aludtál volna a sok forgolódás helyett", és elkaptam még egy "idiótát" is ami bár bosszantott az ölelő takarómtól, de egyet kellett értenem vele. Így villám sebességgel öltözködni kezdtem, egy az rohadtul fáztam, ráadásul a hosszadalmas vacillálásnak miszerint menjek-maradjak rendesen eljárt az idő.
Kifelé menet a körmöm letört és ez megalapozta a zsörtölődő hangulatot. Persze, hogy semmi sem tettszett...
A jeges útszakaszon viszonylag meredek leereszkedés minden lépésénél vagy kismillió féle kép láttam magam ahogy elvágódok, kitöröm nyakam,kezem,lábam,vagy épp ráesem...
2010. november 23., kedd
II. Ébredés -Szabó Lőrinc versek a havasról
"Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magma elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing."
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magma elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing."
Így történt az eset, ami mindenkivel megeshet...
Csendes novemberi est, egy sötét árny a temető mellett oson,
Arca kissé piros, tekintete a járdán, úton, füvön szalad végig.
Néha felpillant, s köszön az ismeretlen ismerős vándor társaknak,
De nem időz soká, célja számára fontos.
Hunyorítva nézi a lápák fényét, s mosolyog,
Hiszen amit látni vélt, akár a földre pottyant csillagok.
Meglátja ám a hold hatalmas kerek orcáját,
Hiába takargatja sötét felhős kezei mögé,
Ábrándos gondolatok seregét indítja el az árnyban...
Vándorunk távoli kedvesére gondol, végül választ várva megáll,
S némán kérdezi a Holdtól: "Ha felnéz rád Ő vajon mit lát?
Neki is szégyenlős képedet mutatod, vagy rá mosolyogsz?!
Hisz Ő szép, szebb,s jobb lehet."
A közelben ólmos súllyal altban csendülnek a templomi harangok,
Majd csilingelve kontrázik a szoprán felverve denevért, itt ragadt baglyot, galambot.
A szentek szobrai remegnek a kongó teremben,
A padsorok némasága most különleges hangulatot kelthet az emberben.
Az árny tovább kúszik a koncert alatt,
Élvezve a magas, s mély hangokat.
Aztán ismét beáll a csend, szinte már olyan,
Mintha egy végtelen pillanatra a föld is megállt volna.
A hatalmas tér talán sohasem magányos,
A növényzet pulzál, hisz éjjel is él a város.
Hiába van sötét autók és emberek jönnek, s mennek.
Célt, utat, hitet, reményt keresnek.
Az árny nincs egyedül, társai akadtak,
Némán figyeli őket, vajon jók, vagy rosszak?
Az arcok komorak, beszélgetés alig hallatszik,
Ám az is szokványos: munka, gondok, a közelgő tél...
Egyszer csak sziréna majd a mentő fénye tölti be a teret,
Az emberek erre egyszerre kapják fel a fejüket.
Csak két személy szól, az egyik egy pozitív gondolatot indítva,
Ám a másik egyből ledorombolja.
Biztos jó hírt küld szét, egy új baba születését,
De a másik közbeszól: "A sziréna rossz! Bajt, balesetet, halált jelez!"
Begördül a mentő, a feszült figyelem homogén tömeggé gyúrja a csapatot,
Pozitív-Negatív összenéz, ugyan arra gondol: "Te tévedsz, Nekem igazam volt!"
Az ajtó kicsapódik, a mentős átrohanva a tömegen egyedül tűnik el,
A csapat meglepetten mi lesz, mi történt, kit visznek majd el?!
Percek múlva ismét feltűnik a keresett személy, egyedül, megkönnyebbülve.
A tömeg értetlen tekintetet emel rá, előbb feltűnt, majd kiderült a mentős tette...
Csak annyit mond: "Bocsánat! Csak pisilnem kellett..."
Arca kissé piros, tekintete a járdán, úton, füvön szalad végig.
Néha felpillant, s köszön az ismeretlen ismerős vándor társaknak,
De nem időz soká, célja számára fontos.
Hunyorítva nézi a lápák fényét, s mosolyog,
Hiszen amit látni vélt, akár a földre pottyant csillagok.
Meglátja ám a hold hatalmas kerek orcáját,
Hiába takargatja sötét felhős kezei mögé,
Ábrándos gondolatok seregét indítja el az árnyban...
Vándorunk távoli kedvesére gondol, végül választ várva megáll,
S némán kérdezi a Holdtól: "Ha felnéz rád Ő vajon mit lát?
Neki is szégyenlős képedet mutatod, vagy rá mosolyogsz?!
Hisz Ő szép, szebb,s jobb lehet."
A közelben ólmos súllyal altban csendülnek a templomi harangok,
Majd csilingelve kontrázik a szoprán felverve denevért, itt ragadt baglyot, galambot.
A szentek szobrai remegnek a kongó teremben,
A padsorok némasága most különleges hangulatot kelthet az emberben.
Az árny tovább kúszik a koncert alatt,
Élvezve a magas, s mély hangokat.
Aztán ismét beáll a csend, szinte már olyan,
Mintha egy végtelen pillanatra a föld is megállt volna.
A hatalmas tér talán sohasem magányos,
A növényzet pulzál, hisz éjjel is él a város.
Hiába van sötét autók és emberek jönnek, s mennek.
Célt, utat, hitet, reményt keresnek.
Az árny nincs egyedül, társai akadtak,
Némán figyeli őket, vajon jók, vagy rosszak?
Az arcok komorak, beszélgetés alig hallatszik,
Ám az is szokványos: munka, gondok, a közelgő tél...
Egyszer csak sziréna majd a mentő fénye tölti be a teret,
Az emberek erre egyszerre kapják fel a fejüket.
Csak két személy szól, az egyik egy pozitív gondolatot indítva,
Ám a másik egyből ledorombolja.
Biztos jó hírt küld szét, egy új baba születését,
De a másik közbeszól: "A sziréna rossz! Bajt, balesetet, halált jelez!"
Begördül a mentő, a feszült figyelem homogén tömeggé gyúrja a csapatot,
Pozitív-Negatív összenéz, ugyan arra gondol: "Te tévedsz, Nekem igazam volt!"
Az ajtó kicsapódik, a mentős átrohanva a tömegen egyedül tűnik el,
A csapat meglepetten mi lesz, mi történt, kit visznek majd el?!
Percek múlva ismét feltűnik a keresett személy, egyedül, megkönnyebbülve.
A tömeg értetlen tekintetet emel rá, előbb feltűnt, majd kiderült a mentős tette...
Csak annyit mond: "Bocsánat! Csak pisilnem kellett..."
Pygmalyon dala
"Megírom neked a versemet.
Szoborrá magamban így növesztelek.
Reggelre kelve lerontlak újra,
Szűz ujjam közt te vagy most a gyurma.
Rézből agyagból,
Sosem volt magamból
Az öncsalás csontjain felépítelek,
Halhatatlan és magasztos leszel.
Mint barbár faragta
kontár műremek.
Magamon nevetve hitetlen nézlek,
Tisztának látlak,
Mint Zsuzsannát a vének.
Márvány szemedben valódi könny.
Hogy megőrjítettél, most megköszönöm.
Tested minden szeglete lágy.
Két vállra fektet a vágy.
Tűztől forró minden ajkad,
A kétely benned végre alhat.
Rajtad győzni fog a tested,
Bizton érzed, el nem enged.
A kéj benned már alig fér meg,
A mámor ellen nincsen érved,
A tűz most szorít, összeroppant téged, Olthatatlan katlant,
A tested újra győzni készül, Összes bűnöd mind elévül,
Nem mutatsz most hazug kedvet,
Minden sejted ordít, reszket,
Nem fordulhatsz innen vissza,
A szándék, mint a véred tiszta,
Egyetlen szó hallgat benned,
Minden arra szólít:
TEDD MEG!
TEDD MEG!
TEDD MEG!
Maroknyi habbá roskad a tested.
Az egyetlen, ami emberi: Szerelemmel szeretni
értelem és remény nélkül.
Talán éppen a reménytelenséget űzni.
A szerelem a költészet nyersanyaga.
Angyali szavalat, ős örömforrás, kínbokor, hűsítő jelbeszéd, a szemed, a szád.
Anyagtalan test, óhaj nélküli epekedés, álomtalan éjjel, egyszeri varázslat.
Ritkán jön, hamar múlik, minden bölcsességet nélkülöz, vak és valódi, parttalan és nehézkes, bátortalan és követelőző.
Szatén szalagok lobogása fogja össze,
mámor fűszerezi és titkos zenét dúdol, merőleges az életre, párhuzamos a halállal.
Mindig egyetlen, mindig igazi.
Tétova szándék, veszélyes és tilos.
És örök.
Ahogy Te meg én nem lehetünk, csak egyetlen pillanatra.
Most, vagy soha."
Szoborrá magamban így növesztelek.
Reggelre kelve lerontlak újra,
Szűz ujjam közt te vagy most a gyurma.
Rézből agyagból,
Sosem volt magamból
Az öncsalás csontjain felépítelek,
Halhatatlan és magasztos leszel.
Mint barbár faragta
kontár műremek.
Magamon nevetve hitetlen nézlek,
Tisztának látlak,
Mint Zsuzsannát a vének.
Márvány szemedben valódi könny.
Hogy megőrjítettél, most megköszönöm.
Tested minden szeglete lágy.
Két vállra fektet a vágy.
Tűztől forró minden ajkad,
A kétely benned végre alhat.
Rajtad győzni fog a tested,
Bizton érzed, el nem enged.
A kéj benned már alig fér meg,
A mámor ellen nincsen érved,
A tűz most szorít, összeroppant téged, Olthatatlan katlant,
A tested újra győzni készül, Összes bűnöd mind elévül,
Nem mutatsz most hazug kedvet,
Minden sejted ordít, reszket,
Nem fordulhatsz innen vissza,
A szándék, mint a véred tiszta,
Egyetlen szó hallgat benned,
Minden arra szólít:
TEDD MEG!
TEDD MEG!
TEDD MEG!
Maroknyi habbá roskad a tested.
Az egyetlen, ami emberi: Szerelemmel szeretni
értelem és remény nélkül.
Talán éppen a reménytelenséget űzni.
A szerelem a költészet nyersanyaga.
Angyali szavalat, ős örömforrás, kínbokor, hűsítő jelbeszéd, a szemed, a szád.
Anyagtalan test, óhaj nélküli epekedés, álomtalan éjjel, egyszeri varázslat.
Ritkán jön, hamar múlik, minden bölcsességet nélkülöz, vak és valódi, parttalan és nehézkes, bátortalan és követelőző.
Szatén szalagok lobogása fogja össze,
mámor fűszerezi és titkos zenét dúdol, merőleges az életre, párhuzamos a halállal.
Mindig egyetlen, mindig igazi.
Tétova szándék, veszélyes és tilos.
És örök.
Ahogy Te meg én nem lehetünk, csak egyetlen pillanatra.
Most, vagy soha."
2010. november 22., hétfő
Szeretlek titeket
Nevezhetsz szélkakasnak, vagy épp döntésképtelennek... Ám rá kellett ébrednem, hogy rosszul döntöttem. Nem akarom ellökni az embereket újra és újra magamtól. Szeretek ismerősökkel, barátokkal lenni. És ezt ha akarnám sem tagadhatnám. Jó veletek lenni, jó ismerni titeket, jó várni rátok, bízni bennetek. Én SZERETLEK TITEKET!!!! (L)
2010. november 18., csütörtök
Régi és új
Úgy öntöttem visszatérek a régi formámhoz. Távol mindentől és mindenkitől, a magány mocsarába süllyedve egy védelmet nyújtó vastag kagylóba. Nem értem miért másztam elő egyáltalán. Megérte?! Nem.
Fájt, fáj és fájni fog piszkosul, ha nem térek vissza...
Vissza-vissza mindig csak vissza. Ez lennék én.
Tudom,hogy semmi sem lehet már a régi, nem is nagyon vágyom arra, mert akkor sem volt jó, de az, hogy elszakadni a társadalom tagjaitól még mindig jobb, mint folyamatosan mély sebekért küzdeni és csalódni újra és újra.
Nem vagyok hős, bátor, vagy erős. Gyenge vagyok, könnyen törhető mások és főleg magam által. Már nem hiszem,hogy újra és újra ragaszható lenne a maszk, a páncél, a pajzs mivel felvértezném magam, ám még mindig jobb törött, fél védelemmel, mint nélküle állni a tüzes nyilak, kardok vágta sebek fájdalmát.
3lépés távolság, mosoly és a kelleténél nem több komment. Ezt kell visszaállítanom. Az érzéseket, aggodalmat, happységet, depiséget pedig mélyen magamba zárni nem kiadni soha többé...
Működnie kell. Nem akarok gondot okozni többé senkinek. Nem akarok a nyitott mély sötétségemmel elijeszteni másokat. Inkább váljak jég szívű hűvös emberré, csak ne adjak több szabad felületet.
óh, jégpáncél vedd körül szívemet.
Adj erőt elviselni fagyos leheleted, természeted.
Alkoss körém burkot, pajzsot,
mire Értelem és Érzelem soha többé ne hathasson.
A múlt nem múlik, a jövő túl ködös.
Adj erőt visszatérni, adj erőt mindent feledni...
Fájt, fáj és fájni fog piszkosul, ha nem térek vissza...
Vissza-vissza mindig csak vissza. Ez lennék én.
Tudom,hogy semmi sem lehet már a régi, nem is nagyon vágyom arra, mert akkor sem volt jó, de az, hogy elszakadni a társadalom tagjaitól még mindig jobb, mint folyamatosan mély sebekért küzdeni és csalódni újra és újra.
Nem vagyok hős, bátor, vagy erős. Gyenge vagyok, könnyen törhető mások és főleg magam által. Már nem hiszem,hogy újra és újra ragaszható lenne a maszk, a páncél, a pajzs mivel felvértezném magam, ám még mindig jobb törött, fél védelemmel, mint nélküle állni a tüzes nyilak, kardok vágta sebek fájdalmát.
3lépés távolság, mosoly és a kelleténél nem több komment. Ezt kell visszaállítanom. Az érzéseket, aggodalmat, happységet, depiséget pedig mélyen magamba zárni nem kiadni soha többé...
Működnie kell. Nem akarok gondot okozni többé senkinek. Nem akarok a nyitott mély sötétségemmel elijeszteni másokat. Inkább váljak jég szívű hűvös emberré, csak ne adjak több szabad felületet.
óh, jégpáncél vedd körül szívemet.
Adj erőt elviselni fagyos leheleted, természeted.
Alkoss körém burkot, pajzsot,
mire Értelem és Érzelem soha többé ne hathasson.
A múlt nem múlik, a jövő túl ködös.
Adj erőt visszatérni, adj erőt mindent feledni...
Álmok, hitek, bizodalmak, remények
Álmodhatsz szépet, merészet. Kicsit, nagyot, lágyat vadat... Bármi megeshet, és bárki megjelenhet. Szárnyalhatsz, vagy épp úszhatsz a Nirvana égető vizében.
Lehetsz isten, szellem, angyal, ördög, vagy akár egy apró féreg aki berágja magát a tudás fájának gyökerei közé a nagy Igazság után kutatva.
Rajtad és a lelkeden áll merre indulsz, s hogyan tovább. Lesz e belőle hihetetlen kaland, vagy elfeledett déja vu egy kisebb űrt hagyva.
Nuada herceg egy jobb világról álmodott, ébredés után nyitott szemmel, vakon követte a látott képeket. Ez okozott nagy kalamajkát, végén sok-sok veszteséget.
Megérte volna, minden áldozat?! Vagy csupán szörnyűséges tettet követett ez a gaz?!
Ha nemet mondasz igazad lehet, ám igen esetén sem tagadhatod. Hitt egy jobb világban, álmait élni próbálta és nem álmodni életét. Hogy elbukott nem több egyszerű rossz hely és időzítésnél. Egy kérdés azonban felmerül. Szabad e minden eszközzel küzdeni valamiért? A hit erősebb lehet másoknál? Elég hinni, bízni, remélni és küzdeni?
Ha van válaszod, add hát a világ tudtára. Bízzunk,reméljünk, küzdjünk az álmainkért?
Vagy csak ébredjünk fel végre, fordítsunk hátat neki és hagyjuk ott egyedül, magára...
Lehetsz isten, szellem, angyal, ördög, vagy akár egy apró féreg aki berágja magát a tudás fájának gyökerei közé a nagy Igazság után kutatva.
Rajtad és a lelkeden áll merre indulsz, s hogyan tovább. Lesz e belőle hihetetlen kaland, vagy elfeledett déja vu egy kisebb űrt hagyva.
Nuada herceg egy jobb világról álmodott, ébredés után nyitott szemmel, vakon követte a látott képeket. Ez okozott nagy kalamajkát, végén sok-sok veszteséget.
Megérte volna, minden áldozat?! Vagy csupán szörnyűséges tettet követett ez a gaz?!
Ha nemet mondasz igazad lehet, ám igen esetén sem tagadhatod. Hitt egy jobb világban, álmait élni próbálta és nem álmodni életét. Hogy elbukott nem több egyszerű rossz hely és időzítésnél. Egy kérdés azonban felmerül. Szabad e minden eszközzel küzdeni valamiért? A hit erősebb lehet másoknál? Elég hinni, bízni, remélni és küzdeni?
Ha van válaszod, add hát a világ tudtára. Bízzunk,reméljünk, küzdjünk az álmainkért?
Vagy csak ébredjünk fel végre, fordítsunk hátat neki és hagyjuk ott egyedül, magára...
Mocorgó
Álmodtam hosszú-hosszú éveken át,
Reméltem, hittem,s vártam a csodát.
Próbáltam elképzelni vele a jövőt,
Akartam, vágytam, sokszor "láttam" Őt!
Elért a varázs, hallgatást nyert annyi ima,
Hihetetlen, de igaz... velem van Ő ma.
Látatlan kötelék, békés nyugtató,
A rózsaszín köd miatta oly' hívogató.
Érzem Őt, láttam Őt, várom Őt nagyon,
Nem merem bevallani, mégis félek nagyon.
"Mi lesz, ha nem kellek?
Ha nem felelek meg?"
Kérdezem újra és újra,
Nincs velem senki, aki megnyugtathatna.
Mégis, mikor rá gondolok és,hogy Ő valóság,
Egy pillanatra eltűnik minden szomorúság.
A nap kisüt, a szél kellemesen meleg,
Nem vágyom elbújni, mert a világ nem szeret.
Ő a fontos, csak Ő számít,
Érte megtennék mindent, bármit.
Azt hittem, nem vagyok ezzel egyedül,
Tévedtem, nem kicsit és ez most kiderült.
Egyedül maradtunk nagyon úgy fest,
Mert a másik fél, cseppet sem rest...
Nem tudja mit veszthet, nem tudja kit dob el,
Hiába várjuk, telefont fel nem emel.
Egyedül hát, mégis együtt,
Ördög és angyal épp testben,
Várják az eltévelyedett embert
Így lehetne a család örökké egyben...
Reméltem, hittem,s vártam a csodát.
Próbáltam elképzelni vele a jövőt,
Akartam, vágytam, sokszor "láttam" Őt!
Elért a varázs, hallgatást nyert annyi ima,
Hihetetlen, de igaz... velem van Ő ma.
Látatlan kötelék, békés nyugtató,
A rózsaszín köd miatta oly' hívogató.
Érzem Őt, láttam Őt, várom Őt nagyon,
Nem merem bevallani, mégis félek nagyon.
"Mi lesz, ha nem kellek?
Ha nem felelek meg?"
Kérdezem újra és újra,
Nincs velem senki, aki megnyugtathatna.
Mégis, mikor rá gondolok és,hogy Ő valóság,
Egy pillanatra eltűnik minden szomorúság.
A nap kisüt, a szél kellemesen meleg,
Nem vágyom elbújni, mert a világ nem szeret.
Ő a fontos, csak Ő számít,
Érte megtennék mindent, bármit.
Azt hittem, nem vagyok ezzel egyedül,
Tévedtem, nem kicsit és ez most kiderült.
Egyedül maradtunk nagyon úgy fest,
Mert a másik fél, cseppet sem rest...
Nem tudja mit veszthet, nem tudja kit dob el,
Hiába várjuk, telefont fel nem emel.
Egyedül hát, mégis együtt,
Ördög és angyal épp testben,
Várják az eltévelyedett embert
Így lehetne a család örökké egyben...
Ha az élet film lenne
Film nézés közben ha az ember belemerül az élménybe, fel sem tűnik neki a zene csodálatos elvarázsoló hatása. Valamiért képtelenek vagyunk elvonatkoztatni a komplex egésztől, és felismerni, micsoda gyöngyszemek mellett megyünk el...
Vajon ha az életünk film lenne, milyen zenét kapnánk? Mi lenne a te, vagy az én témám?
Csak remélhetem, hogy maradandóbb lehetne theme song mint az alakításom. Nem vágyom nagy orchestra által játszott műre, vagy valami ritmusos dallamra. Ám azt is remélem nem válik túl negatívvá. Egy egyszerű, a könnyedségével megkapó hangulathoz idomuló dallamot szeretnék. És ha nem túl nagy kérés valami természetes keltás hangzást... Bár nem én vagyok, de a "filmemben" igyekeznék egy jobb alakítást nyújtani.
Nem lenne a filmem nagy szám. Inkább az ezt is láttuk kategória alján lennék, de nem bánnám azt sem, ha a többséget nem érdekelné, míg akad akár egyetlen néző aki végigülné szánalmas vergődésemet bemutató előadást. Már azt gondolnám megérte... Nem zavarna a rossz kritika, vagy a bevételi bukás sem, mert azaz EGY ember jelentené nekem az "Oscart"...
Vajon ha az életünk film lenne, milyen zenét kapnánk? Mi lenne a te, vagy az én témám?
Csak remélhetem, hogy maradandóbb lehetne theme song mint az alakításom. Nem vágyom nagy orchestra által játszott műre, vagy valami ritmusos dallamra. Ám azt is remélem nem válik túl negatívvá. Egy egyszerű, a könnyedségével megkapó hangulathoz idomuló dallamot szeretnék. És ha nem túl nagy kérés valami természetes keltás hangzást... Bár nem én vagyok, de a "filmemben" igyekeznék egy jobb alakítást nyújtani.
Nem lenne a filmem nagy szám. Inkább az ezt is láttuk kategória alján lennék, de nem bánnám azt sem, ha a többséget nem érdekelné, míg akad akár egyetlen néző aki végigülné szánalmas vergődésemet bemutató előadást. Már azt gondolnám megérte... Nem zavarna a rossz kritika, vagy a bevételi bukás sem, mert azaz EGY ember jelentené nekem az "Oscart"...
Ne fájjon többé
Az angyalok városa
Mostanra démonok otthona
És a 7köznapok tüzén, látod
Porig ég a remény
És szerelmünk palotáját lassan
Földig lerombolják a gépek
Véget vetnek a csendnek
A zenének hadat üzennek
Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
A vérem íze számban
De ha most is elhibáztam
Akkor
Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Ne fájjon többé
Ne fájjon többé
Az a fegyver
A homlokomra csókol
Ha már elegem lett a jóból
Ha a véráldozat sem volt elég
A világ elől nincs menedék
És ez a pillanat
Ellök vagy elfogad?
Kívánjam vagy elkerüljem
Olcsó halálomat?
Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
Én megjelöltelek
De ha nem értetted meg
Akkor
Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Ne fájjon többé
Ne fájjon többé
Mostanra démonok otthona
És a 7köznapok tüzén, látod
Porig ég a remény
És szerelmünk palotáját lassan
Földig lerombolják a gépek
Véget vetnek a csendnek
A zenének hadat üzennek
Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
A vérem íze számban
De ha most is elhibáztam
Akkor
Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Ne fájjon többé
Ne fájjon többé
Az a fegyver
A homlokomra csókol
Ha már elegem lett a jóból
Ha a véráldozat sem volt elég
A világ elől nincs menedék
És ez a pillanat
Ellök vagy elfogad?
Kívánjam vagy elkerüljem
Olcsó halálomat?
Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
Én megjelöltelek
De ha nem értetted meg
Akkor
Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Ne fájjon többé
Ne fájjon többé
Halálos szerelem
Volt egy gyönyörű lány, ki hitt a mesékben,
Hitte, lesz egy álom, miből fel nem ébred.
Örökké tart majd, s Ő csak várta...
Hitte, hogy többé nem marad már árva...
Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra,
Arra, hogy viszont szeressék, semmire...csak arra...
Nem értette miért kér olyan nagyon sokat,
S miért nem talál valaki mellett oltalmat.
S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált,
Hisz találkozott azzal, akire oly rég óta várt.
A fiú büszke volt, hiú, s naiv,
De a lány olyat érzett, mit még soha addig.
Rájött a fiú is, ez még több is lehet.
Lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt,
Ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.
Szomorú volt, félt, szenvedett,
Hisz az dobta el, kit igazán szeretett.
De a gyönyörű lány csak oltalomra várt,
Így Ő is feledni kezdte a mély gyászt.
Rájöttek, hogy ők talán egymásnak lettek teremtve,
S a szerelem örök oltalmára szentelve...
A lány megkapta az áhított oltalmat, szeretetet,
A fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.
Szerették egymást, együtt voltak, míg a nap ragyogott az égen,
Úgy hitték, nem éreztek ilyet már nagyon régen.
De minden álom elmúlik egyszer...miért is ne?!
S a gyönyörű tavasz helyére hideg tél köszönt be.
Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet,
S hogy együtt, legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni,
Olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.
Mert ki egyszer már a Tiéd lett,
S úgy érzed, örökre Őt szereted,
Nem hagyhatod, hogy elmenjen, Érte küzdeni kell,
Ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.
A szerelem erős lánc,
Örökké tartó, szédítő tánc.
Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed,
S úgy táncol, hogy elveszted az eszed.
Örökké remél, örökre bízik,
S megtanít Téged örökké hinni.
Hinni a másikban...s ezt el is éri,
Hisz elhiszed, hogy örökre mellette fogsz élni.
Így hittek Ők is egymásban,
S vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
S hiszed, hogy szép, míg a másik el nem taszít.
S akkor jön a fájó ébredés,
A mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz, együtt minden könnyebb,
De Ő akkor már nincs melletted...helyette más van...a fájó könnyek!
Ez történt a gyönyörű lánnyal,
S a hiú, naiv sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott,
S a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.
Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott,
S közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot...
Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást,
Érezte vissza nem jön, elengedte hát!
A fiú rájött, még mindig a másikat szereti,
Akárhogy is bánt Vele, soha nem felejti.
A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele...
Hisz Ő nem tenne mást, csak igazán szeretne.
De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult,
S a lány nem értette mit csinált ennyire rosszul.
A fiú csak rohant, szaladt messze már,
Úgy érezte, ha kell, a halálból is visszahozza a másik lányt.
Hisz szerette, csak Érte élt,
De nem tudta, hogy a gyönyörű lány, csak Miatta remél.
Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt,
Nem talált meg a lányt, kit annyira akart.
S a fiú újra szaladt...szaladt vissza,
De a lány ekkor már búcsúlevelét írta.
Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert,
S véres, gyenge kezében szorított egy levelet.
A fiú szólította: "Szerelmem",
De a lány akkor már semmit sem felelt...
S ekkor a fiú észrevette a papírt,
Alig tudta olvasni...csak sírt...
De erőt vett magán, s kezébe vette a levelet,
S közben végigsimította az erőtlen, puha kezet.
Ki egy éve forrón ölelte, s szerelmesen,
Az nem lehet már Vele többé sohasem...
A borítékra ennyi volt csak írva:
"A kék szemű fiúnak, kit már nem feledek soha!"
Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta...
"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem!
Még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már egy év telt el a búcsúnk óta,
De még mindig előttem lebeg az utolsó óra.
Az utolsó, édes pillantás, mit rám vetettél,
Gyönyörű kék szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek, és bárhol is járok,
Mindenhol egy emléket találok...
Az hittem, az átsírt éjjeleknek vége,
S, hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam hangodat, láttalak, életre kelt az édes múlt,
Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így az emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük, és előled is, de nincs hely hova bújjak,
A régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet,
Mindenemet oda adnám azért, szívemet, lelkemet...
Hogy csak messziről is, de újra lássalak, érezzem illatod...
Hogy újra fülembe halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz, ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.
Nem akarok már Nélküled élni, Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál,
Hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál...
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,
S teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem, boldogság, s tiszta gyermeki öröm,
Mindent, mit veled éltem át, már örökké magamban őrzöm.
Nélküled szívem nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem,
Félek, rettegek attól, hogy egy rossz emlékké kell lennem...
Gyilkolnak, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,
Fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt.
Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés,
De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted,
Nem sírok már...inkább elfojtom magamban minden emlékedet.
Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,
S önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam, hisz akit bárminél és bárkinél jobban imádtam,
Annak ellenére, hogy megbántott, még sem tudtam feledni...nagyot hibáztam!
Óh Istenem! Hányszor mondták már, hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták, értsem meg már végre: többé sohasem leszek Véled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE,
Mintha minden álmom, s az életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök,
Most már csak bátorságot gyűjtök...
Csak a halál csókját érezném már végre...ennyi csak, mit remélek...
Le akarok lépni az útról, mit már oly rég óta járok,
Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok.
El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni...
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam volna, hogy gyenge is tudok lenni,
Hogy Nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre...de még így is szereltek mindig,
Csodás emléked magammal viszem egyenesen a sírig..."
Ekkor a srác becsukta a levelet,
Melyre búcsúként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
S még egyszer utoljára, szélesre tárta két kezét.
Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta,
Csak könnyei folytak tovább, újra meg újra...
Keserves könnypatak áztatta puha, gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.
Majd édes, lágy szellő támadt váratlanul,
Kérlelte a fiút fáradatlanul...
Leszállt az éj, s a fiú elhagyta otthonát,
Az édes szellő a temető felé vezette két lábát.
Két szemével sírva kutatta a sírt,
Vérző szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,
Már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi...végre megnyugodtam...
Szerettelek, imádtalak jobban minden másnál,
S Veled bátrabb voltam a halálnál...
Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána,
S én leheltem csókot mérgező ajkára.
Tudd, hogy bennem élsz...most már örökre, s én is Veled maradok,
Védeni foglak örökké, én leszek az őrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
Hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."
A fiú csak fájdalmasan zokogott,
Tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A szellő a sír felől egy őszinte szót hozott: "Szeretlek!"
S a fiú csak ennyi súgott sírva: "Soha nem feledlek!"
Hitte, lesz egy álom, miből fel nem ébred.
Örökké tart majd, s Ő csak várta...
Hitte, hogy többé nem marad már árva...
Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra,
Arra, hogy viszont szeressék, semmire...csak arra...
Nem értette miért kér olyan nagyon sokat,
S miért nem talál valaki mellett oltalmat.
S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált,
Hisz találkozott azzal, akire oly rég óta várt.
A fiú büszke volt, hiú, s naiv,
De a lány olyat érzett, mit még soha addig.
Rájött a fiú is, ez még több is lehet.
Lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt,
Ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.
Szomorú volt, félt, szenvedett,
Hisz az dobta el, kit igazán szeretett.
De a gyönyörű lány csak oltalomra várt,
Így Ő is feledni kezdte a mély gyászt.
Rájöttek, hogy ők talán egymásnak lettek teremtve,
S a szerelem örök oltalmára szentelve...
A lány megkapta az áhított oltalmat, szeretetet,
A fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.
Szerették egymást, együtt voltak, míg a nap ragyogott az égen,
Úgy hitték, nem éreztek ilyet már nagyon régen.
De minden álom elmúlik egyszer...miért is ne?!
S a gyönyörű tavasz helyére hideg tél köszönt be.
Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet,
S hogy együtt, legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni,
Olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.
Mert ki egyszer már a Tiéd lett,
S úgy érzed, örökre Őt szereted,
Nem hagyhatod, hogy elmenjen, Érte küzdeni kell,
Ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.
A szerelem erős lánc,
Örökké tartó, szédítő tánc.
Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed,
S úgy táncol, hogy elveszted az eszed.
Örökké remél, örökre bízik,
S megtanít Téged örökké hinni.
Hinni a másikban...s ezt el is éri,
Hisz elhiszed, hogy örökre mellette fogsz élni.
Így hittek Ők is egymásban,
S vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
S hiszed, hogy szép, míg a másik el nem taszít.
S akkor jön a fájó ébredés,
A mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz, együtt minden könnyebb,
De Ő akkor már nincs melletted...helyette más van...a fájó könnyek!
Ez történt a gyönyörű lánnyal,
S a hiú, naiv sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott,
S a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.
Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott,
S közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot...
Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást,
Érezte vissza nem jön, elengedte hát!
A fiú rájött, még mindig a másikat szereti,
Akárhogy is bánt Vele, soha nem felejti.
A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele...
Hisz Ő nem tenne mást, csak igazán szeretne.
De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult,
S a lány nem értette mit csinált ennyire rosszul.
A fiú csak rohant, szaladt messze már,
Úgy érezte, ha kell, a halálból is visszahozza a másik lányt.
Hisz szerette, csak Érte élt,
De nem tudta, hogy a gyönyörű lány, csak Miatta remél.
Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt,
Nem talált meg a lányt, kit annyira akart.
S a fiú újra szaladt...szaladt vissza,
De a lány ekkor már búcsúlevelét írta.
Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert,
S véres, gyenge kezében szorított egy levelet.
A fiú szólította: "Szerelmem",
De a lány akkor már semmit sem felelt...
S ekkor a fiú észrevette a papírt,
Alig tudta olvasni...csak sírt...
De erőt vett magán, s kezébe vette a levelet,
S közben végigsimította az erőtlen, puha kezet.
Ki egy éve forrón ölelte, s szerelmesen,
Az nem lehet már Vele többé sohasem...
A borítékra ennyi volt csak írva:
"A kék szemű fiúnak, kit már nem feledek soha!"
Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta...
"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem!
Még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már egy év telt el a búcsúnk óta,
De még mindig előttem lebeg az utolsó óra.
Az utolsó, édes pillantás, mit rám vetettél,
Gyönyörű kék szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek, és bárhol is járok,
Mindenhol egy emléket találok...
Az hittem, az átsírt éjjeleknek vége,
S, hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam hangodat, láttalak, életre kelt az édes múlt,
Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így az emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük, és előled is, de nincs hely hova bújjak,
A régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet,
Mindenemet oda adnám azért, szívemet, lelkemet...
Hogy csak messziről is, de újra lássalak, érezzem illatod...
Hogy újra fülembe halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz, ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.
Nem akarok már Nélküled élni, Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál,
Hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál...
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,
S teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem, boldogság, s tiszta gyermeki öröm,
Mindent, mit veled éltem át, már örökké magamban őrzöm.
Nélküled szívem nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem,
Félek, rettegek attól, hogy egy rossz emlékké kell lennem...
Gyilkolnak, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,
Fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt.
Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés,
De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted,
Nem sírok már...inkább elfojtom magamban minden emlékedet.
Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,
S önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam, hisz akit bárminél és bárkinél jobban imádtam,
Annak ellenére, hogy megbántott, még sem tudtam feledni...nagyot hibáztam!
Óh Istenem! Hányszor mondták már, hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták, értsem meg már végre: többé sohasem leszek Véled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE,
Mintha minden álmom, s az életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök,
Most már csak bátorságot gyűjtök...
Csak a halál csókját érezném már végre...ennyi csak, mit remélek...
Le akarok lépni az útról, mit már oly rég óta járok,
Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok.
El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni...
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam volna, hogy gyenge is tudok lenni,
Hogy Nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre...de még így is szereltek mindig,
Csodás emléked magammal viszem egyenesen a sírig..."
Ekkor a srác becsukta a levelet,
Melyre búcsúként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
S még egyszer utoljára, szélesre tárta két kezét.
Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta,
Csak könnyei folytak tovább, újra meg újra...
Keserves könnypatak áztatta puha, gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.
Majd édes, lágy szellő támadt váratlanul,
Kérlelte a fiút fáradatlanul...
Leszállt az éj, s a fiú elhagyta otthonát,
Az édes szellő a temető felé vezette két lábát.
Két szemével sírva kutatta a sírt,
Vérző szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,
Már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi...végre megnyugodtam...
Szerettelek, imádtalak jobban minden másnál,
S Veled bátrabb voltam a halálnál...
Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána,
S én leheltem csókot mérgező ajkára.
Tudd, hogy bennem élsz...most már örökre, s én is Veled maradok,
Védeni foglak örökké, én leszek az őrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
Hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."
A fiú csak fájdalmasan zokogott,
Tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A szellő a sír felől egy őszinte szót hozott: "Szeretlek!"
S a fiú csak ennyi súgott sírva: "Soha nem feledlek!"
Boldog hír, mástól remélt válasz...
Hosszasan elgondolkodva mereng a vizet nézve, míg nem egy ismerős hang ki nem zökkenti. Megfordulva a kedves arc és mosoly akire bár nem is számított, mégis egy cseppnyi boldogságot csempészett szívébe. Az ismerős melléje telepszik, és csak nézik a vizet némán percekig.
-Jó itt. -szólal meg a lány végül halkan, de minek is kiabálna, mikor senki sincs rajtuk kívül a parton.
-Igen. Békés. -csatlakozik hozzá a később érkező, majd kissé átöleli őt.
-Hogy vagytok mostanság? -kérdezi, tekintetében őszinte érdeklődés fénye tükrözi a hullámokat.
-Együtt vagyunk. Békében, szeretetben. -néz a fiú a távolba.
-Örülök nektek. -mosolyodik el a lány ahogy a fiúra néz.
-Köszönöm neked, hogy erőt adtál. -fogja meg a lány kezét, majd megszorítja kissé.
-Örülök nektek. -ismétlődik a válasz, bár most még halkabbra sikerült, mintha a lány félne valamitől.
-És neked, hogy ment? -érdeklődik a fiú, de a lány elszomorodva hajtja le a fejét.
-Nem ment... -hangzik a rövidke válasz, majd a lány végigsimít a hasán. -Mégsem kellünk neki. -mosolyodik el bánatosan, majd felpillant a fiúra aki döbbenten, de széles mosollyal nézi a hasán pihenő kezet.
-Egy baba?! -kérdezi végül és sietősen felpillant a lány sugárzó arcára, csillogó tekintetére és vékony vonalú mosolygó ajkára.
-Igen. -bólint,hogy megerősítse a hír valódiságát. A fiú felnevetve öleli át őt, hosszan maradnak így egymás hátát simogatva.
-El sem hiszem. Kisbabád lesz... -mondja örömittasan a fiú. A lány mosolyog, boldog, de mégis kiszökik egy könnycsepp a szeméből.
~Így akartam vele közölni, nem sikerült... Vajon más lenne most?!
-Jó itt. -szólal meg a lány végül halkan, de minek is kiabálna, mikor senki sincs rajtuk kívül a parton.
-Igen. Békés. -csatlakozik hozzá a később érkező, majd kissé átöleli őt.
-Hogy vagytok mostanság? -kérdezi, tekintetében őszinte érdeklődés fénye tükrözi a hullámokat.
-Együtt vagyunk. Békében, szeretetben. -néz a fiú a távolba.
-Örülök nektek. -mosolyodik el a lány ahogy a fiúra néz.
-Köszönöm neked, hogy erőt adtál. -fogja meg a lány kezét, majd megszorítja kissé.
-Örülök nektek. -ismétlődik a válasz, bár most még halkabbra sikerült, mintha a lány félne valamitől.
-És neked, hogy ment? -érdeklődik a fiú, de a lány elszomorodva hajtja le a fejét.
-Nem ment... -hangzik a rövidke válasz, majd a lány végigsimít a hasán. -Mégsem kellünk neki. -mosolyodik el bánatosan, majd felpillant a fiúra aki döbbenten, de széles mosollyal nézi a hasán pihenő kezet.
-Egy baba?! -kérdezi végül és sietősen felpillant a lány sugárzó arcára, csillogó tekintetére és vékony vonalú mosolygó ajkára.
-Igen. -bólint,hogy megerősítse a hír valódiságát. A fiú felnevetve öleli át őt, hosszan maradnak így egymás hátát simogatva.
-El sem hiszem. Kisbabád lesz... -mondja örömittasan a fiú. A lány mosolyog, boldog, de mégis kiszökik egy könnycsepp a szeméből.
~Így akartam vele közölni, nem sikerült... Vajon más lenne most?!
Tabula rasa
A szádban a tiszta víznek is fanyar az íze
Minden rossznak azonnal cinkosa vagy
Bárki hiába szólna, hiába kérne
Mit tettél magaddal, hogy ilyen maradj?
A szíveden fagy
Taszít téged, ha tiszta a kép
Dühít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még
Így élsz, beleragadva a pillanatba
Üresen ásít rád fogyó időd
Elér-e annak a hangja, aki felrázhatna?
Ha szavakkal teli a szád, vajon meghallod őt?
Az üdvözítőt
Taszít téged, ha tiszta a kép
Dühít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még
Ha reggelre kelve tiszta a tábla
Csak tőled függ, hogy mit rajzolsz rá ma (2x)
Tabula rasa, tabula rasa
Tanít téged, ha tiszta a kép
Épít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még
Minden rossznak azonnal cinkosa vagy
Bárki hiába szólna, hiába kérne
Mit tettél magaddal, hogy ilyen maradj?
A szíveden fagy
Taszít téged, ha tiszta a kép
Dühít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még
Így élsz, beleragadva a pillanatba
Üresen ásít rád fogyó időd
Elér-e annak a hangja, aki felrázhatna?
Ha szavakkal teli a szád, vajon meghallod őt?
Az üdvözítőt
Taszít téged, ha tiszta a kép
Dühít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még
Ha reggelre kelve tiszta a tábla
Csak tőled függ, hogy mit rajzolsz rá ma (2x)
Tabula rasa, tabula rasa
Tanít téged, ha tiszta a kép
Épít téged, minden ami ép
Talán mert soha nem lesz a tiéd
Talán mert nincsen elrontva még
2010. november 16., kedd
Kitaszítva
"Nem követtem el nagy bűnt, nem voltam igazán gonosz... Nem kérdőjeleztem meg parancsaimat, nem lázadtam fel. Most mégis a tűz emészt el...
Zuhanok. Kitaszítottak. Tollaim kitépve hullanak szanaszét, testem lángba borul, szárnyaim elszenesedett csonkká válnak...
Hittem, bíztam, szerettem, de mindhiába...
Nem tudom miért, mikor, hogyan? Nem értem mit hibáztam, hogy ekkora büntetést kell elszenvednem. Szenvedek, lassan emberré leszek. Félelem, kétségbeesés, könnyek...
Temérdek könny... Ez lenne a hús vér lét?!"
A katona imája -Ákos-
Nem vagyok rá méltó, hogy a házamba lépj
De csak egy szóval mondd
És meggyógyul a lelkem, ahogy tisztul a kép
Azonnal enyhül a gond
Bárhová mentem, te jöttél velem
Mint a hazám sorsa és a reménytelen szerelem
Igazság lelke - most legyél velem
Refr:
Így szólt az ígéret:
Mindenki megtérhet
A fényedhez
Vagy a férgekhez
Tudom, hogy közelít
Engem is igazít
Az ítéleted
Nincsenek kivételek
Üldöztem már
És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek
Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!
Halottaim, szeretteim, betegeim
Mind, akik hordoznak
Gyilkosaim, kínzóim és elleneim
Titeket hordozlak
Bárhová megyek, ti jöttök velem
Mint a hazám sorsa és a reménytelen szerelem
Tisztaság lelke - most segíts nekem
Refr:
Így szólt az ígéret:
Mindenki megtérhet
A fényedhez
Vagy a férgekhez
Tudom, hogy közelít
Engem is igazít
Az ítéleted
Nincsenek kivételek
Üldöztem már
És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek
Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!
Ölni serényen
Térdig a vérben
Mostanra értem
Győzni nem érdem
Megannyi korban
Hevertem holtan
Arccal a porban
Megalázottan
De milyen érdek harcosa voltam?
De milyen ügynek a szolgája voltam?
Refr:
Így szólt az ígéret:
Mindenki megtérhet
A fényedhez
Vagy a férgekhez
Tudom, hogy közelít
Engem is igazít
Az ítéleted
Nincsenek kivételek
Üldöztem már
És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek
Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!
De csak egy szóval mondd
És meggyógyul a lelkem, ahogy tisztul a kép
Azonnal enyhül a gond
Bárhová mentem, te jöttél velem
Mint a hazám sorsa és a reménytelen szerelem
Igazság lelke - most legyél velem
Refr:
Így szólt az ígéret:
Mindenki megtérhet
A fényedhez
Vagy a férgekhez
Tudom, hogy közelít
Engem is igazít
Az ítéleted
Nincsenek kivételek
Üldöztem már
És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek
Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!
Halottaim, szeretteim, betegeim
Mind, akik hordoznak
Gyilkosaim, kínzóim és elleneim
Titeket hordozlak
Bárhová megyek, ti jöttök velem
Mint a hazám sorsa és a reménytelen szerelem
Tisztaság lelke - most segíts nekem
Refr:
Így szólt az ígéret:
Mindenki megtérhet
A fényedhez
Vagy a férgekhez
Tudom, hogy közelít
Engem is igazít
Az ítéleted
Nincsenek kivételek
Üldöztem már
És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek
Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!
Ölni serényen
Térdig a vérben
Mostanra értem
Győzni nem érdem
Megannyi korban
Hevertem holtan
Arccal a porban
Megalázottan
De milyen érdek harcosa voltam?
De milyen ügynek a szolgája voltam?
Refr:
Így szólt az ígéret:
Mindenki megtérhet
A fényedhez
Vagy a férgekhez
Tudom, hogy közelít
Engem is igazít
Az ítéleted
Nincsenek kivételek
Üldöztem már
És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek
Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!
Ezüst farkas 1. részlet
"-Pf... Hol késik már ez az ember?! Mindjárt esik... - fújta ki a cigarettafüstöt Ren,és nézett fel az eget kémlelve. - Már rég itt kellene lennie, 10 percenként levonok a béréből. Így meg szívatni, pedig lenne más dolgom is még...
( Nakamura Ren egy magas vékony fiú, haja kékes-fekete és rövid. Az, hogy milyen zenét szeret már távolról kitűnik, egy igazi metal párti ember. Testén tattoo-válások fülében piercing látható. Munkáját tekintve extrém fotós, egy természet védő kiállításra készít most nem hétköznapi képeket. Művészeti egyetemet végzett, 30éves, láncdohányos, de otthon csak a műteremben gyújt rá, a lakótársai miatt. Egyetemista társával, és két lánnyal lakik együtt. ) - ekkor valaki hátulról a nyakába veti magát.
-Sziiiaaaa! Most aztán megvagy Ren kedves, nem eresztelek el többé. - szólt a csilingelő női hang.
-Áh, te vagy az Eva. Rég láttalak, de még mindig nem változtál. - bontakozott ki a lány szorításából aki erre egy nagy cuppanós puszit nyomott az arcára. - Au... - simogatta az arcát a fiú. - Majdnem a fogamat is kitörted. Amúgy mit keresel te erre? Nem a fesztiválon kellene lenned, és fotózni? (Eva szintén csoporttárs az egyetemről, szerelmes Ren-be mióta együtt dolgoztak, de a fiú nem viszonozza az érzéseit. Kislányos ruhákban jár, haját kétoldalt copfban hordja, így senki nem gondolná róla, hogy menny idős. Egy a város által működtetett ismertető és programbemutató lapnál vállalt állást, mint fotós. Imádja a cuki dolgokat és egy hatalmas méretű kézitáskával látható mindig. Tartalma mindenki számára ismeretlen.)
-Jaaj, te olyan negatív vagy most is... - csipogta a lány. - Hiszen csak holnap reggel indulok, a fesztivál a hétvégén lesz, most meg még csak csütörtök van. Ohó, és te mit csinálsz itt? Csak nem randid lesz? - csillant fel a lány szeme, a férfi hátán a libabőr futott végig, mert a sötétben is látszott a csillanás.
-Az tudod, hogy ilyenkor nagyon félelmetes tudsz lenni, Eva?! - erre a lány felkacagott.
-De tényleg. Ilyenkor miért ácsorogsz itt a sötétben?
-A modellt várom, egy munkához. Ide lett megbeszélve, de már egy órája itt rostokolok feleslegesen.
-Jaj szegény drágám, ha lenne időm én modellt állnék neked, de sajnos mennem kell, mert várnak már rám. - rápillant a srác karórájára. - Már ennyi az idő? Jaj, istenem még a végén elkésem. - felkapta méretes „kis táskáját” és sietni kezdett, de pár lépés után sarkon fordult és egy hatalmas puszit nyomott Ren arcára ismét. - Cicafiú az ajánlatom még érvényes, ha vége a fesztiválnak visszatérünk rá!
-Jól van- jól van... - törődött bele szegény. - Most legalább a másik oldalon is fáj a fogam. Szétszórt egy csaj, meg kell hagyni. - az utca ismét kihalttá vált, Ren egy újabb cigarettára gyújtott rá. Pár perc múlva, halk léptekre lett figyelmes. Puha és gördülékeny járás, még soha sem figyelt meg ehhez foghatót. Felnézett és egy kecses alak állt előtte.
-Öhm, elnézést. Te vagy a fotós, aki modellt keresett? - a hangja is lágy, és simogató volt. Ren hirtelen elfelejtette a bérmegvonós, leszúrós mondatait.
-Ahm, igen. Te lennél a modell?
-Igen, és sajnálom, hogy már most ennyi kellemetlenséget okoztam, remélem azért még dolgozhatunk együtt?!
-Persze, hisz nem lennék itt, ha akkora gond lenne. Meg így legalább találkozhattam egy régen látott barátommal, míg vártam rád. - de,hogy ezt miért mondom el neki? Gondolta magában.
A sötétben nem látszott jól a modell alakja, így Ren hiába kémlelte. Ekkor az eddig rémisztgető eső hirtelen leszakadt rájuk. - Gyere gyorsan, nincs messze a termem... - szaladni kezdtek, elől Ren, mögötte modellje.
Pár perc futás után elértek egy szép nagynak mondható házat. A kapu nem volt bezárva szerencsére, így Rennek nem kellett a kulccsal bíbelődnie. Ahogy kinyílt az ajtó, kellemes illat, és meleg áradt ki a lakásból, Ren ment előre, cipőjüket levetették.
-Yumi, Lexi merre vagytok?
-Én a konyhában, Lexi meg a kutyával szenved. - szólt ki egy kedves hang az egyik szobából, ahonnan finom illatok szálltak vele. - Remélem nem akarsz sokáig szenvedni fent, mert nemsokára kész a vacsi. Amúgy merre császkáltál idáig?
-Eva -val futottam össze, amíg vártam a modellem. Még mindig nem indult el a fesztiválra.
-Persze, hiszen most hétvégén lesz, nem tudtad? - én mondtam nektek, hogy eltudnánk mi is menni, mert hétvégén úgy néz ki nincs program. Legalább meghallgatnátok Kitty-ék koncertjét!
-Jah, hogy most lesz? - kiabált ki egy férfi a másik szobából. - Áhá, megvagy végre kiáltott fel ismét.
-Nah,végre! Már azt hittem vinni kell a dokihoz ismét. - reagálta le a lány, ekkor a férfi hang tulajdonosa viharzott ki a legelső szobából és be egy másikba. Nagy vízcsobogás után ismét felbukkant.
-Megöltem a dögöt. - ekkor egy kutya szaladt ki a szobából és követte a férfit. Mindketten a lány hangjának irányában tűntek el.
-Gyere, a termem az emeleten van. Szólt hátra Ren, majd mutatta az utat a vendégének aki szótlanul követte. Csak egy szobába pillantott be egy percre, ahonnan a lány hangját hallották. Yumi és Lexi akkor éppen egy szenvedélyes csókban forrtak össze. A lépcső elég furcsán nézett ki, lentről színskála árnyalataiban díszelgett, ám mikor fentről a vendég visszapillantott egy zongora billentyűit látta. Az emeleten 3 szoba volt és a bal szélsőhöz tartozott egy fürdő. A jobb szélső elég ütött kopott volt, a középsőn sok fénykép és egy NE ZAVARJ,MERT VÉGED VAN! Felirat látszódott már messziről. Ren és vendége a bal szélső fele tartottak. Mikor beléptek erős festék és cigaretta szag csapott az arcukba. Ren az ablakhoz lépett és kinyitotta, közben motyogott valamit, de azt nem lehetett érteni, mert a szájában egy újabb szál cigaretta lógott. Mikor kivette a modellhez fordult.
-Nah, most először is vetkőzz. Ma beállítom a gépeket, a hátteret és kiválasztjuk, hogy mi illene hozzád. Bent leszek, hozok pár mintát, a ruháidat tedd csak le oda az ágyra a sarokban. Fehérnemű maradhat. - és ezzel beviharzott a kis elkerített részbe. Majd ismét ki szolt.- Jah, amúgy remélem nem vagy szégyenlős, viszont borotvált. Mert én bőrre festek nem pedig bikinire. Ha ez gáz, most szólj... -még úgy 2 percig kotorászott a fiókban, majd kilépett a függöny mögül. A látvány ami fogadta, egyszerre sokkolta és vonzotta. A modell az ablakpárkányon ült szótlanul, egy szál bokszer alsóban. Kecses testén, mintha a vízcseppek futottak volna végig az ablak tükrözésének köszönhetően. Arca lágy vonalú, haja fekete, mint az űr,a fény mint 1000 picinyke csillagként meg az ázott tincseken. Ahogy felnézett szemei a kék óceán legmélyébe húzta Rent, szinte úszott azokban a gyönyörűen csillogó kék szemekben. Zavarodottságára a fiú szólalt meg.
-Sajnálom, hogy csalódnod kell. Nekem nem mondták, hogy lányt keresel. Pasival nem lehetne megoldani a fotózást?
-Hmmm... Azt hiszem valahogy meg tudjuk oldani. - mondta Ren mikor végre feleszmélt az ámulatból. De téged nem Chris-nek hívnak?
-De igen. Chris vagyok. Christien Vaatturi az igazi nevem. ( Christien Vaaturi modell, és a lányok szerelmének és rajongásának célpontja. 28 éves, múltját sok homályos rész fedi. Külseje és öltözködése sajátos, legtöbbször nőnek nézik, aminek hangja, kisugárzása sem mond ellent. Félénk, magányos típus, még sosem volt igazi kapcsolata sem baráti sem szerelmi, de erős vágyat érez, hogy találjon egy megfelelő személyt akit a világon mindennél jobban szerethet, és megismerhet.)
-Ööö, én Ren vagyok, Nakamura Ren. Extrém fotós... Szóval akkor ezek a képek nem lesznek jók. Pillanat és keresek újakat. - visszaviharzott az elválasztó mögé, majd kiszólt Chris-nek. - Jah, a kérdéseim akkor is érvényesek. Pasikat sem fotózok kis gatyában, szóval?!
..."
( Nakamura Ren egy magas vékony fiú, haja kékes-fekete és rövid. Az, hogy milyen zenét szeret már távolról kitűnik, egy igazi metal párti ember. Testén tattoo-válások fülében piercing látható. Munkáját tekintve extrém fotós, egy természet védő kiállításra készít most nem hétköznapi képeket. Művészeti egyetemet végzett, 30éves, láncdohányos, de otthon csak a műteremben gyújt rá, a lakótársai miatt. Egyetemista társával, és két lánnyal lakik együtt. ) - ekkor valaki hátulról a nyakába veti magát.
-Sziiiaaaa! Most aztán megvagy Ren kedves, nem eresztelek el többé. - szólt a csilingelő női hang.
-Áh, te vagy az Eva. Rég láttalak, de még mindig nem változtál. - bontakozott ki a lány szorításából aki erre egy nagy cuppanós puszit nyomott az arcára. - Au... - simogatta az arcát a fiú. - Majdnem a fogamat is kitörted. Amúgy mit keresel te erre? Nem a fesztiválon kellene lenned, és fotózni? (Eva szintén csoporttárs az egyetemről, szerelmes Ren-be mióta együtt dolgoztak, de a fiú nem viszonozza az érzéseit. Kislányos ruhákban jár, haját kétoldalt copfban hordja, így senki nem gondolná róla, hogy menny idős. Egy a város által működtetett ismertető és programbemutató lapnál vállalt állást, mint fotós. Imádja a cuki dolgokat és egy hatalmas méretű kézitáskával látható mindig. Tartalma mindenki számára ismeretlen.)
-Jaaj, te olyan negatív vagy most is... - csipogta a lány. - Hiszen csak holnap reggel indulok, a fesztivál a hétvégén lesz, most meg még csak csütörtök van. Ohó, és te mit csinálsz itt? Csak nem randid lesz? - csillant fel a lány szeme, a férfi hátán a libabőr futott végig, mert a sötétben is látszott a csillanás.
-Az tudod, hogy ilyenkor nagyon félelmetes tudsz lenni, Eva?! - erre a lány felkacagott.
-De tényleg. Ilyenkor miért ácsorogsz itt a sötétben?
-A modellt várom, egy munkához. Ide lett megbeszélve, de már egy órája itt rostokolok feleslegesen.
-Jaj szegény drágám, ha lenne időm én modellt állnék neked, de sajnos mennem kell, mert várnak már rám. - rápillant a srác karórájára. - Már ennyi az idő? Jaj, istenem még a végén elkésem. - felkapta méretes „kis táskáját” és sietni kezdett, de pár lépés után sarkon fordult és egy hatalmas puszit nyomott Ren arcára ismét. - Cicafiú az ajánlatom még érvényes, ha vége a fesztiválnak visszatérünk rá!
-Jól van- jól van... - törődött bele szegény. - Most legalább a másik oldalon is fáj a fogam. Szétszórt egy csaj, meg kell hagyni. - az utca ismét kihalttá vált, Ren egy újabb cigarettára gyújtott rá. Pár perc múlva, halk léptekre lett figyelmes. Puha és gördülékeny járás, még soha sem figyelt meg ehhez foghatót. Felnézett és egy kecses alak állt előtte.
-Öhm, elnézést. Te vagy a fotós, aki modellt keresett? - a hangja is lágy, és simogató volt. Ren hirtelen elfelejtette a bérmegvonós, leszúrós mondatait.
-Ahm, igen. Te lennél a modell?
-Igen, és sajnálom, hogy már most ennyi kellemetlenséget okoztam, remélem azért még dolgozhatunk együtt?!
-Persze, hisz nem lennék itt, ha akkora gond lenne. Meg így legalább találkozhattam egy régen látott barátommal, míg vártam rád. - de,hogy ezt miért mondom el neki? Gondolta magában.
A sötétben nem látszott jól a modell alakja, így Ren hiába kémlelte. Ekkor az eddig rémisztgető eső hirtelen leszakadt rájuk. - Gyere gyorsan, nincs messze a termem... - szaladni kezdtek, elől Ren, mögötte modellje.
Pár perc futás után elértek egy szép nagynak mondható házat. A kapu nem volt bezárva szerencsére, így Rennek nem kellett a kulccsal bíbelődnie. Ahogy kinyílt az ajtó, kellemes illat, és meleg áradt ki a lakásból, Ren ment előre, cipőjüket levetették.
-Yumi, Lexi merre vagytok?
-Én a konyhában, Lexi meg a kutyával szenved. - szólt ki egy kedves hang az egyik szobából, ahonnan finom illatok szálltak vele. - Remélem nem akarsz sokáig szenvedni fent, mert nemsokára kész a vacsi. Amúgy merre császkáltál idáig?
-Eva -val futottam össze, amíg vártam a modellem. Még mindig nem indult el a fesztiválra.
-Persze, hiszen most hétvégén lesz, nem tudtad? - én mondtam nektek, hogy eltudnánk mi is menni, mert hétvégén úgy néz ki nincs program. Legalább meghallgatnátok Kitty-ék koncertjét!
-Jah, hogy most lesz? - kiabált ki egy férfi a másik szobából. - Áhá, megvagy végre kiáltott fel ismét.
-Nah,végre! Már azt hittem vinni kell a dokihoz ismét. - reagálta le a lány, ekkor a férfi hang tulajdonosa viharzott ki a legelső szobából és be egy másikba. Nagy vízcsobogás után ismét felbukkant.
-Megöltem a dögöt. - ekkor egy kutya szaladt ki a szobából és követte a férfit. Mindketten a lány hangjának irányában tűntek el.
-Gyere, a termem az emeleten van. Szólt hátra Ren, majd mutatta az utat a vendégének aki szótlanul követte. Csak egy szobába pillantott be egy percre, ahonnan a lány hangját hallották. Yumi és Lexi akkor éppen egy szenvedélyes csókban forrtak össze. A lépcső elég furcsán nézett ki, lentről színskála árnyalataiban díszelgett, ám mikor fentről a vendég visszapillantott egy zongora billentyűit látta. Az emeleten 3 szoba volt és a bal szélsőhöz tartozott egy fürdő. A jobb szélső elég ütött kopott volt, a középsőn sok fénykép és egy NE ZAVARJ,MERT VÉGED VAN! Felirat látszódott már messziről. Ren és vendége a bal szélső fele tartottak. Mikor beléptek erős festék és cigaretta szag csapott az arcukba. Ren az ablakhoz lépett és kinyitotta, közben motyogott valamit, de azt nem lehetett érteni, mert a szájában egy újabb szál cigaretta lógott. Mikor kivette a modellhez fordult.
-Nah, most először is vetkőzz. Ma beállítom a gépeket, a hátteret és kiválasztjuk, hogy mi illene hozzád. Bent leszek, hozok pár mintát, a ruháidat tedd csak le oda az ágyra a sarokban. Fehérnemű maradhat. - és ezzel beviharzott a kis elkerített részbe. Majd ismét ki szolt.- Jah, amúgy remélem nem vagy szégyenlős, viszont borotvált. Mert én bőrre festek nem pedig bikinire. Ha ez gáz, most szólj... -még úgy 2 percig kotorászott a fiókban, majd kilépett a függöny mögül. A látvány ami fogadta, egyszerre sokkolta és vonzotta. A modell az ablakpárkányon ült szótlanul, egy szál bokszer alsóban. Kecses testén, mintha a vízcseppek futottak volna végig az ablak tükrözésének köszönhetően. Arca lágy vonalú, haja fekete, mint az űr,a fény mint 1000 picinyke csillagként meg az ázott tincseken. Ahogy felnézett szemei a kék óceán legmélyébe húzta Rent, szinte úszott azokban a gyönyörűen csillogó kék szemekben. Zavarodottságára a fiú szólalt meg.
-Sajnálom, hogy csalódnod kell. Nekem nem mondták, hogy lányt keresel. Pasival nem lehetne megoldani a fotózást?
-Hmmm... Azt hiszem valahogy meg tudjuk oldani. - mondta Ren mikor végre feleszmélt az ámulatból. De téged nem Chris-nek hívnak?
-De igen. Chris vagyok. Christien Vaatturi az igazi nevem. ( Christien Vaaturi modell, és a lányok szerelmének és rajongásának célpontja. 28 éves, múltját sok homályos rész fedi. Külseje és öltözködése sajátos, legtöbbször nőnek nézik, aminek hangja, kisugárzása sem mond ellent. Félénk, magányos típus, még sosem volt igazi kapcsolata sem baráti sem szerelmi, de erős vágyat érez, hogy találjon egy megfelelő személyt akit a világon mindennél jobban szerethet, és megismerhet.)
-Ööö, én Ren vagyok, Nakamura Ren. Extrém fotós... Szóval akkor ezek a képek nem lesznek jók. Pillanat és keresek újakat. - visszaviharzott az elválasztó mögé, majd kiszólt Chris-nek. - Jah, a kérdéseim akkor is érvényesek. Pasikat sem fotózok kis gatyában, szóval?!
..."
Rémtörténetek a fejekben
„Gondolkodom, tehát vagyok.” tartja a mondás. Ez a kijelentés azt vonja maga után, hogy a gondolkodás egy fontos tényezője az emberi létnek. Egy egyén életében akadnak még más fontos elemek, mint például a valamibe vetett hit, vagy a társadalomba tartozással járó pozitív és negatív hiedelmek, mesék. Régen, mikor még a történetek szájhagyomány útján jutottak el az emberekhez, minden egyes egyénnek más és más kép jelent meg a fejében. Ezt a tapasztalat és tudás alapján adták tovább, így módosítva az alap történetet. Ekkor még változatos dolgok születtek, mert a mesélők hol raktak hozzá, hol vettek el belőle attól függően, hogy nekik a hallomás pillanatában milyen benyomásuk alakult ki az adott történetről. Manapság viszont az erős vizuális hatásból fakadóan, és az egyéni elszigeteltség miatt a mese áradata lelassulva és egyenletessé válva jut el az érdeklődőhöz. Ma, mikor a legtöbb témában megfilmesítenek mindent, hiába olvassa, vagy hallgatja az ember a történetet, rögtön a - mások által kitalált- látott képeket kapcsolja hozzá. Átalakul és részben el is veszik a régi szabadság.
Hiedelmek és a rémtörténetek a múltban gyökereznek, és még ma is megállják a helyüket ebben a kialakított világban. Akadnak globálisan ismert és helyi legendák egyaránt. A közös bennük, hogy az emberek akaratlanul is gondolnak rájuk. Mikor például valaki egy csillagos éjszakán felfedez egy furcsán világító dolgot az égen, a többség fejében megfordul az idegen létforma - ufó - gondolata, pedig legtöbbször ésszerű magyarázata van a látott jelenségnek. Ugyan akkor Loch Ness és a híresebb vízi szörnnyel rendelkező tavakon kívül senki sem gondol rögtön óriás, élő dinoszauruszra, ha a víz felől furcsa csobbanásokat hall. Ez abból adódik, hogy honnan és milyen erősségben érkezik a történet. Ha több irányból, és gyakran hallani olyat, hogy idegenek gabonaköröket helyeztek el több terület gabonájában, az emberek többségében ez az impulzus maradandó. Ha legközelebb azt hallja, hogy furcsa növénypusztulás történt egy szántóföldön, eszébe jut az űrből érkező látogató elképzelése is. Pedig a legtöbbször az is elterjed, hogy emberek pusztították le a termést, hogy ezzel is táplálják ezt a hiedelmet. Mint minden más téren itt is akadnak hinni vágyók, és szkeptikusok egyaránt.
Akadnak olyan történetek, amik nyoma még ma is jelen van, még, ha kissé át is alakult. Egy kelta hiedelem szerint október 31 az évnek az a napja, amikor az élők és holtak közti lepel a legvékonyabb. Az volt Samhain - egy démon - éjszakája. Vagyis az emberek maszkok mögé bújtak el előle, a lépcsőn hagyott édességekkel akarták csillapítani, és tökből faragott fejekkel imádták. Samhaintől ered az egész Halloween. Ma már ez átcsapott a kereskedelem egy ütőkártyájává, hogy a gyerekek felöltözve édesség után rohangáljanak a sötétben. A halloween egy olyan szokás, aminek az eredetét kevesen ismerik, mégis évről évre a „nagy nap” előtt emberek ezreit foglalkoztatja a kérdés, milyen is legyen a környezet, a ház és maga az ember kinézete ezen az éjszakán.
A régi korok természeti népei nyitottabbak voltak még az effajta rémtörténetekre, és hol félelemből, hol az isteneikbe vetett hitből áldoztak embereket adott időponthoz kötve, melyet jó előre megterveztek. Ezeket a rituálékat általában a jólét, a termés, vagy maga a túlélés érdekében végezték be, de szentül hittek az erejében, és tovább adták az újabb generációknak. A véres mészárlások és kivégzések voltak a számukra természetfeletti eseményekhez kapcsolt helyes cselekedetek. Ezt normálisnak gondolták, és talán az élet kiontását leszámítva, normálisnak tűnő cselekedet is volt. Hiszen nem volt más, elméletben kapcsolható dolog, mint valami felsőbb és vérszomjas hatalom képzete. Mégsem lehet elítélni azt a kort, hiszen ők csak azt tették, amit logikusnak ítéltek. Eltűnt a nap az égről? Ez csak valami nagy és erős dolog műve lehet, és mint apró védtelen halandók meghunyászkodnak ez előtt a felsőbb erő előtt. Persze ez ma már barbár és elmaradott cselekedetnek is tekinthető, a mai tudományos magyarázatok mellett pedig szörnyű és primitív válasz a természet törvényeire. De vajon nem tettük volna ugyan ezt, ha a tudósok, vagy az erősebb uralkodó vallás fel nem fedezi ezen események okát, és ki nem írtja a számára babonás bolond népcsoportokat.
A modern ember elzárkózik a babonás, vagy különösnek nevezett dolgoktól, történetektől. Nem hisznek a csodákban, a láthatatlan varázslatos dolgokban, amit nem értenek, elzárkóznak tőle. Pedig, ha belegondol az ember, az nem csoda, hogy létezünk? Attól, hogy értjük valaminek a működését, az nem kevésbé csoda. A csoda pedig a varázslat szinonimája. Mindenkit ez a varázslat éltet, csak ez a varázslat eltérhet, hiszen nem vagyunk egyformák. A régi történetek, és mesék ekörül a varázslat körül keringenek magyarázatként. Hiszen ha egy gyerek fél a sötétben, nem egyszerűbb ezt mumusnak, vagy a zsákos embernek nevezni, mint az egyedüllét és a magány megtestesítőjének, mint kimondani a már amúgy is agyonterhelt szüleinek, hogy több figyelemre és szorosabb kapcsolatra vágyik. A szülők pedig vagy átlátják a helyzetet, vagy a rémtörténeteket okolják mindenért, és megpróbálják az ellenkezőjét belesulykolni a gyerek fejébe, miszerint nincs se mumus, se szörnyek, sem pedig zsákos ember. De ezzel olyan, mintha azt mondanák, hogy nincs szeretethiányod, jó neked magányosan, egyedül a sötétben, és csak az élénk képzeleted játszik veled.
Minden babonának megvan a valós alapja, csak eléggé le kell tisztítani, és esetenként elvonatkoztatni. Mint a rend őreit jelképező csillag esetén, amit a pentagrammból alakítottak ki. Mindenki a bűnös lelkivilágú boszorkányok, és a sátán jelképének nevezi a pentagrammot, tévesen. Ez egy védelmet képviselő pozitív erejű talizmán, mégis, ha valaki ilyet hord, vagy csak kiejti a száján, sátánistának nevezik még ma is. És, még az ősi népeket nevezik elmaradottnak, akik hittek a jóság erejében, jelképében és törődtek egymással. Szörnyek márpedig vannak. Az emberi természet sötét oldalát és az elkövetett rémségeket testesítik meg. Ugyan nem két lábon járó lények, de mindig is jelen voltak, és jelen is lesznek a gondolatainkban, míg gondolkodni képes emberek léteznek.
Hiedelmek és a rémtörténetek a múltban gyökereznek, és még ma is megállják a helyüket ebben a kialakított világban. Akadnak globálisan ismert és helyi legendák egyaránt. A közös bennük, hogy az emberek akaratlanul is gondolnak rájuk. Mikor például valaki egy csillagos éjszakán felfedez egy furcsán világító dolgot az égen, a többség fejében megfordul az idegen létforma - ufó - gondolata, pedig legtöbbször ésszerű magyarázata van a látott jelenségnek. Ugyan akkor Loch Ness és a híresebb vízi szörnnyel rendelkező tavakon kívül senki sem gondol rögtön óriás, élő dinoszauruszra, ha a víz felől furcsa csobbanásokat hall. Ez abból adódik, hogy honnan és milyen erősségben érkezik a történet. Ha több irányból, és gyakran hallani olyat, hogy idegenek gabonaköröket helyeztek el több terület gabonájában, az emberek többségében ez az impulzus maradandó. Ha legközelebb azt hallja, hogy furcsa növénypusztulás történt egy szántóföldön, eszébe jut az űrből érkező látogató elképzelése is. Pedig a legtöbbször az is elterjed, hogy emberek pusztították le a termést, hogy ezzel is táplálják ezt a hiedelmet. Mint minden más téren itt is akadnak hinni vágyók, és szkeptikusok egyaránt.
Akadnak olyan történetek, amik nyoma még ma is jelen van, még, ha kissé át is alakult. Egy kelta hiedelem szerint október 31 az évnek az a napja, amikor az élők és holtak közti lepel a legvékonyabb. Az volt Samhain - egy démon - éjszakája. Vagyis az emberek maszkok mögé bújtak el előle, a lépcsőn hagyott édességekkel akarták csillapítani, és tökből faragott fejekkel imádták. Samhaintől ered az egész Halloween. Ma már ez átcsapott a kereskedelem egy ütőkártyájává, hogy a gyerekek felöltözve édesség után rohangáljanak a sötétben. A halloween egy olyan szokás, aminek az eredetét kevesen ismerik, mégis évről évre a „nagy nap” előtt emberek ezreit foglalkoztatja a kérdés, milyen is legyen a környezet, a ház és maga az ember kinézete ezen az éjszakán.
A régi korok természeti népei nyitottabbak voltak még az effajta rémtörténetekre, és hol félelemből, hol az isteneikbe vetett hitből áldoztak embereket adott időponthoz kötve, melyet jó előre megterveztek. Ezeket a rituálékat általában a jólét, a termés, vagy maga a túlélés érdekében végezték be, de szentül hittek az erejében, és tovább adták az újabb generációknak. A véres mészárlások és kivégzések voltak a számukra természetfeletti eseményekhez kapcsolt helyes cselekedetek. Ezt normálisnak gondolták, és talán az élet kiontását leszámítva, normálisnak tűnő cselekedet is volt. Hiszen nem volt más, elméletben kapcsolható dolog, mint valami felsőbb és vérszomjas hatalom képzete. Mégsem lehet elítélni azt a kort, hiszen ők csak azt tették, amit logikusnak ítéltek. Eltűnt a nap az égről? Ez csak valami nagy és erős dolog műve lehet, és mint apró védtelen halandók meghunyászkodnak ez előtt a felsőbb erő előtt. Persze ez ma már barbár és elmaradott cselekedetnek is tekinthető, a mai tudományos magyarázatok mellett pedig szörnyű és primitív válasz a természet törvényeire. De vajon nem tettük volna ugyan ezt, ha a tudósok, vagy az erősebb uralkodó vallás fel nem fedezi ezen események okát, és ki nem írtja a számára babonás bolond népcsoportokat.
A modern ember elzárkózik a babonás, vagy különösnek nevezett dolgoktól, történetektől. Nem hisznek a csodákban, a láthatatlan varázslatos dolgokban, amit nem értenek, elzárkóznak tőle. Pedig, ha belegondol az ember, az nem csoda, hogy létezünk? Attól, hogy értjük valaminek a működését, az nem kevésbé csoda. A csoda pedig a varázslat szinonimája. Mindenkit ez a varázslat éltet, csak ez a varázslat eltérhet, hiszen nem vagyunk egyformák. A régi történetek, és mesék ekörül a varázslat körül keringenek magyarázatként. Hiszen ha egy gyerek fél a sötétben, nem egyszerűbb ezt mumusnak, vagy a zsákos embernek nevezni, mint az egyedüllét és a magány megtestesítőjének, mint kimondani a már amúgy is agyonterhelt szüleinek, hogy több figyelemre és szorosabb kapcsolatra vágyik. A szülők pedig vagy átlátják a helyzetet, vagy a rémtörténeteket okolják mindenért, és megpróbálják az ellenkezőjét belesulykolni a gyerek fejébe, miszerint nincs se mumus, se szörnyek, sem pedig zsákos ember. De ezzel olyan, mintha azt mondanák, hogy nincs szeretethiányod, jó neked magányosan, egyedül a sötétben, és csak az élénk képzeleted játszik veled.
Minden babonának megvan a valós alapja, csak eléggé le kell tisztítani, és esetenként elvonatkoztatni. Mint a rend őreit jelképező csillag esetén, amit a pentagrammból alakítottak ki. Mindenki a bűnös lelkivilágú boszorkányok, és a sátán jelképének nevezi a pentagrammot, tévesen. Ez egy védelmet képviselő pozitív erejű talizmán, mégis, ha valaki ilyet hord, vagy csak kiejti a száján, sátánistának nevezik még ma is. És, még az ősi népeket nevezik elmaradottnak, akik hittek a jóság erejében, jelképében és törődtek egymással. Szörnyek márpedig vannak. Az emberi természet sötét oldalát és az elkövetett rémségeket testesítik meg. Ugyan nem két lábon járó lények, de mindig is jelen voltak, és jelen is lesznek a gondolatainkban, míg gondolkodni képes emberek léteznek.
Az utolsó teljesített kívánság
Sötétség...fáradtság...félelem...fény...csattanás...hideg...valaki magához szorít...szirénák közelednek...lábak dobognak...emberek beszélnek...fény...ismeretlen szagok...félek...félek...egy arc...rám néz...hozzám szól...nem értem, mit mondasz! Ismételd meg kérlek!...
-Remélem jobban érzed magad!- megsimogatja a fejem...Ő volt az...az érintésére emlékszem...Mi történt? Hol vagyok? És te ki vagy? Köszönöm...Köszönöm idegen...Megmentetted az életemet. Melletted maradok, ha lehet és meghálálom ezt, ígérem.
-Ne mocorogj! - véletlenül rád estem és a te lában is megsérült, de hazaviszlek magammal, és együtt felgyógyulunk, jó?!
-Köszönöm...
Mikor ismét felébredtem egy új környezet volt körülöttem. Kellemes meleg és szeretet áradt mindenhonnan. Az ágy szélén egy alvó alak. Igen, biztos,hogy ő volt az...nem álmodtam...a lábam még fáj, de nem vészes. Egy nagy ásítás és nyújtózás után óvatosan leugrottam az ágyról. A puha szőnyeg csiklandozta a talpaim. Víz és hús, oh...már jó pár napja nem is ettem semmit...nehéz az utcán egyedül...Nagyon finom, jaj, szegény. Sínben van a lába, mégis a földön ül, és velem volt, ezt sosem tudom neki meghálálni...
-Hát felébredtél? - mosolygott rám a fiú. Tényleg aggódott értem, hát mégis élnek még rendes emberek ezen a földön?!
-Látom éhes voltál. Hozok még, ha kérsz, maradj itt hozom.- állt fel, szegény fiú.
-Köszönöm. Bárcsak értenéd amit mondok...
-Shin vagyok, gondolom neked nincs neved. - mosolyog rám, pedig biztos fáj a lába, mégis mosolyog.
-Mit szólnál, ha Hope-nak szólítanálak? - vigyáz rám, gondoskodik rólam, és még nevet is ad, biztos, hogy ez csak álom. Ha most én kívánhatnék azt kérném, had beszélhessek vele, legalább pár szót.
-Még van egy kis dolgom, de ha szeretnél nyugodtan nézz csak körül. - végigsimítja a hátam, csodálatos érzés. Felkapcsol egy nagy lámpát és valami furcsa asztalhoz ül... szép kis lakása van. Nagyon otthonos. Még mindig az asztal felett ül, és erősen gondolkozik. Egy nagy üres lap van előtte, a jelek szerint nem tudott semmit dolgozni. Kérlek NE fáraszd nagyon ki magad, léptem egyre közelebb és közelebb. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, felvett, a térdére ültetett és csak végig-végig simította a hátamat, nagyon jó érzés volt..
-Tudod mit?! Menjünk aludjunk egy jót, talán holnap eszembe jut valami.. Az ágyán nekem is volt helyem, a takaróján alhatok, és ő mellettem lesz..Kérlek had segítsek én is valamit. Meséld el nekem mit tehetnék. Bújtam közelebb és beléptem az álmába..
-Shin, áruld el mit segíthetnék?
-Ki vagy te? - kérdezte Shin.
-Egy barát vagyok aki segíteni szeretne. Mond, mit tehetnék?
-Adj nekem ihletet, hogy elkészíthessem a történetemet.
-Akkor mesélek neked egy mesét...mosolyogtam és egész éjszaka az álmában voltam, hogy újabb és újabb történetekkel lássam el. Másnap ezt a kedves fiút megszállta az ihlet. Egész nap írt és rajzolt. Jó volt látni, hogy magára talált, boldog voltam. Mikor este kimerülve elaludt ismét meglátogattam az álmában és beszélgettünk, mint két ember egy csendes kis kávézóban. És így volt ez estéről estére. Mesélt magáról, hogy ki ő és milyen az élete, én csak hallgattam és közben egyre jobban beleszerettem Shin-be, de tudtam jól, hogy bármit is teszek éjszakánként nappal újra csak egy fekete macska leszek akit ő megmentett.. Szeretem őt..s a szívem ketté hasad e miatt..miért történt mindez..fáj, úgy fáj...
-Hope, látod ezt? Befejeztem az új történetemet. - kapott fel az ölébe, csodálatos volt mikor magához szorított, de a szívem ki akart szakadni a helyéről..el kell hagynom őt, de nem...nem vagyok rá képes...miért vagy ennyire kedves? Miért kellett beléd szeretnem? A szívem egyik pillanatban majdnem kiugrik, a másikban hirtelen megáll...
Már fél telt el, de még mindig nem vagyok képes magára hagyni..
-Hope, valami baj van velem... Valahonnan ismerős a tekintete annak a fiúnak akivel álmaimban beszélgetek, de még sem tudom őt hova tenni... Azt hiszem...de mindegy, aludjunk. - húzódott be a falhoz, hogy melléfekhessek és hamar el is aludt. Kis vacillálás után ismét beléptem az álmába.
-Shin, ismét zavarlak. - mosolyogtam, de ez a mosoly belül szinte szétszaggatott.
-Sosem zavarsz, de kérlek áruld el a neved. - lépett egyre közelebb és közelebb hozzám.
-A nevem..a nevem Hope..- mondtam ki elhaló hangon. Ő egy pillanatig megtorpant, majd újra közeledett.
-Nem ismerek Hope nevű személyt, de mégis annyira ismerős vagy. Honnan? - nyúlt felém, én csak hátrálni voltam képes. Majd egy pillanatban eszemet vesztve hirtelen léptem felé és megcsókoltam őt. Ajkának érintése felperzselte a testemet, ott és akkor eldobtam volna mindent, hogy mellette maradjak, még ha egy kis időre is. De ő ellökött magától, és hirtelen felébredt. Akkor rájöttem, hiába vagyok az álmaiban emberi alakban ő mégsem rám vágyik.. szeretem..szeretem, de most inkább meghalnék. Több napon keresztül éjjel nappal ébren volt, hát ennyire durva volt amit tettem? Vagy attól fél, hogy újra megjelenek? Sajnálom Shin, te kedves voltál hozzám, én pedig megbántottalak téged. Kérlek bocsáss meg...Ő csak fel, s alá járkált, majd mikor leült, hogy dolgozzon pár perc múlva összegyűrte a munkáját. A napok múlásával egyre több és több papír hevert a földön, az a kedves fiú pedig aki megmentette az életemet most szenved. A kimerültség és más dolgok miatt amiknek csak én vagyok az oka..
-Ki vagy te? Hol láttalak már? Az a tekintet olyan ismerős.. - csapott az asztalra. Ha most tudnék beszélni, milyen egyszerűen elmondhatnám neki, hogy én vagyok az.. de ez nem áll a hatalmamba. Én, csak kívánságokat tudok teljesíteni..
-Találkoznom és beszélnem kell vele.. - kapta fel hirtelen a kabátját és el is tűnt. Még az ablakból láttam amint eltűnt az utca végén. Későn és bánatosan ért haza. Nem szólt hozzám, csak az ágyra ült és nézte – nézte a földet. Mikor odaléptem láttam, hogy sír. Az önzésem miatt került ilyen állapotba. Talán jobb lett volna, ha azon a hideg estén egyszerűen elüt azaz autó..
-Nevetséges vagyok, igaz Hope? - félek a saját álmaimtól..mégis szeretném őt újra látni.. eldőlt az ágyon én odakucorodtam mellé és már aludt is. „szeretném őt újra látni..” most utoljára, most az utoljára lépek be az álmaiba..itt az ideje, hogy elbúcsúzzam és elengedjem őt..
-Reméltem, hogy ismét találkozunk.. - mondta ő amint meglátta, hogy közeledem. Most egy csendes kis fa alatt üldögélt..
-Búcsúzni jöttem, sajnálom, hogy megbántottalak a múltkor.
-Mi? Nem, az nem lehet. Nem teheted ezt velem.. Hiszen én álmodlak..és én..azt, azt akarom, hogy velem maradj..
-Én nem a te elméd játéka vagyok, hanem egy kívánság teljesítő macska, akit megmentettél és magad mellé vettél már egy ideje. Beléd szerettem és ez hiba volt, most pedig el kell mennem, mert csak még több szenvedést okoznék neked..
-Nem, ez nem igaz. - állt fel és jött ismét közelebb hozzám.
-Sajnos igaz. Régóta az emberek világát járom és teljesítem a kívánságaikat, de most először éreztem ilyet egy emberben, mint amit benned és a kedvességed, a szereteted meghatott és beléd szerettem. De ez nem maradhat így.. így hát ég veled Shin.. fordultam meg, és hagytam őt magára, de pár lépés után ő utánam szaladt, visszarántott és megcsókolt. Ismét elveszhettem az érzelmek által kevert zavaros örvénybe.. megcsókolt, és nem tolt el magától..szeretem..mindennél jobban..szeretem ezt az embert. Ő hosszasan ölelt magához én pedig zokogtam, hát ezt érzi egy ember, mikor meghasad a szíve, mert el kell hagynia azt akit szeret?!
-Maradj velem.. ha tényleg kívánságot teljesítesz, akkor maradj velem.. - suttogta a fülembe elhaló hangon. Lassacskán elkezdtünk a földre csúszni, a végén már a karjaiban feküdtem. Az eltöltött percekért odaadtam volna a már leélt századokat, csak ne érjen véget, és ne kelljen itt hagynom őt.. ekkor megszólalt a telefon, mindketten felébredtünk, mikor Shin végzett a beszélgetéssel hozzám lépett és a szemembe nézett.
-Hát mégis igaz lenne amit álmodtam? Ugyan az a sugárzó tekintet... - mosolygott rám, de nem sok mindent értett... nekem el kell mennem...muszáj, ha azt akarom, hogy boldog legyen...próbáltam kimászni a kezei közül, de ő csak szorított magához, egyre csak ölelt és ölelt...hallom a szíve dobbanását..szeretem...vajon az ő szíve értem dobog? Nem...hiszen ő egy ember...mennem kell,mielőtt teljesen magával ragad a vágy...Hirtelen kiszabadultam az ölelő karjaiból és a nyitott ablakon át szintről szintre jutottam le, de mire a földre értem ő már mögöttem volt..futottam, futottam ahogyan csak bírtam, ám ő a nyomomban volt...egyszer csak ismét fékcsikorgás és csattanás, de most az mögülem hallatszott...félek, nem merek hátranézni..istenem, add, hogy ne...
Shin a járda szélén fekszik körülötte vér...ahogy odarohanok ő mosolyogva néz rám...
-Hát mégis visszajöttél hozzám Hope? Végre úgy láthatlak, mint az álmaimban... - nyúlt felém.. istenem, ne...a különleges lényeg emberi alakját csak egy haldokló láthatja.. ez miattam történt, szemeimből sűrű könnyáradat ered, és minden csepp a fekvő Shin arcán gördül végig..
-Hát mégis igaz volt minden.. - csuklott el a hangja.
-Shimigami, hol vagy shimigami? Mutasd magad, tudom, hogy itt vagy! - keltem fel dühösen, de magamra haragudtam, mert az egész az én hibám..
-Mi a bajod? Rád sem ismerek Hellonder. - vigyorgott a shimigami.
-Ne vigyorogj itt... mond, itt az ideje? - kiabáltam eszemet vesztve. Ő hirtelen elkomorodott.
-Már egyszer meg hosszabbítottad, mit akarsz még itt? Hagyd őt, vége...
-Nem...nem...az nem lehet, hiszen ő mentett meg..nem lehet, hogy így legyen vége az életének...
-Uram, jól van, már értesítettük a mentőket. Bírja ki, mindjárt itt lesznek. - állták körbe az emberek az eső pedig a semmiből zúdult ránk..akit szerettek az pedig a hideg földön hever és én semmit sem tehetek érte. A távolban megjelentek a szirénázó hangok, de vajon ideérnek idejében? Minden rendbe jöhet még? Nem..akkor a shimigami nem lenne itt.. csak fogtam a kezét, és néztem őt tehetetlenül. A hangok egyre közelebb értek, és még a hordágyról rám mosolygott, az akit hosszú életemben először szerettem.. Követtem a kórházba, a shimigami jelenlétét érezve találtam rá a megfelelő ablakra, szerencsémre kissé nyitva volt.
-Mi lesz vele doktor úr? - kérdezte egy fehér ruhás nő az ajtóban.
-Amit tehettünk érte megtettük, de kétlem, hogy megéri a hajnalt.. - mondta ki a szívet tépően fájdalmas mondatokat, lassacskán ismét némaság hullott a szobára, sikerült bejutnom, de Shin nem volt magánál. A shimigami ott ült a lámpán és értetlenül nézte, hogyan ragaszkodhatok így egy emberhez..
-Ho..pe.. - suttogta halk hangon a nevemet. Nincs magánál, mégis engem hív..beléptem az álmába ismét.
-Hope, jól vagy? - futott felém.
-Nekem kutya bajom, de te miért csináltad ezt? Miért jöttél utánam?
-Mert szeretlek... - ölelt át szorosan. Ettől a szótól és az általa keltett érzéstől remegni kezdtem..de boldog voltam, amíg az agyamon át nem villant, hogy a valóság sajnos más, haldoklik..
-Fel kell ébredned Shin, azt szeretném, ha felébrednél most, hogy tudjunk beszélni. - fordultam felé.
-Nem..akkor megint eltűnsz, mint az imént. Beszéljünk itt.. - szorított magához.
-Ez most nagyon fontos, kérlek tedd ezt meg és én veled maradok örökre.. igen, ezt kell tennem.. Mikor felébredt, meglátta a shimigamit, de nem tudta ki, vagy mi is ő.
-Shimigami! Alkut ajánlok az életéért cserébe! - fordultam felé kérlelhetetlenül és mégis bátortalanul.
-Alkut? Hmm...hadd halljam. - ugrott le az ágy rácsára.
-Az én életem, az övéért cserében. - hangzottak a szavak a sötét csendben.
-Feláldoznád magad egy emberért?! Ennyire bolond vagy? - röhögött fel.
-Elfogadod, vagy mi lesz?
-El... - harsogott a némaságban a röhögése. Shin fölé hajoltam és a szemébe néztem, hallott minden egyes szót. Sírt..a szívem szakadt belé, de remegő hangon még tudtam hozzá szólni.
-Én csak egy kívánság teljesítő macska vagyok, de te megmentettél és beléd szerettem.. Szeretném utoljára a te kívánságodat teljesíteni. Veled maradok örökké... - simítottam végig a haját, ő az enyémet. Levettem arcáról a maszkot és megcsókoltam. Ez a csók volt az utolsó...átadtam az életerőmet és minden érzésemet ami iránta kialakult. Mikor kinyitottam a szemem, ő engem nézett és sírt.
-Ne sírj butus, hiszen veled leszek. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen lehet szeretni és szeretve lenni. - mosolyogtam rá, közben lassacskán apró fénysugarakká vált a testem, utolsó pillanatban még őt láttam és éreztem keze melegét. A testem semmivé vált, de az érzések örökre benne maradnak. Boldog voltam.. Amint eltűntem a shimigami is egyre halványabban látszódott csak, megmentettem őt. Az igaz érzések hatására a halott varázslények amellett maradnak akiért feláldozták magukat.. öntudatlanul, hétköznapi lényként, míg alvó tudatuk fel nem szabadul egyszer...
3 évvel később egy csendes kis kávézóban -
-Mondja kedves Shin, honnan jött az ötlet, hogy készítsen egy ilyen remek történetet?
-Az álmaimból.. - mosolygott Shin.
-Az olvasók arra is kíváncsiak lennének, hogy tényleg saját magáról mintázta Hope alakját?
-Nem, ő a legkedvesebb személy volt a számomra aki valaha is élt. Az ő emlékére született meg a mű. - mosolygott, közben a térdén alvó fiatal macskát simogatta.
-És mondja, nem érezte úgy, hogy kissé sokkoló lesz a története? Hogy sokan fintorogva néznek majd önre?
-Nem a közönség miatt, hanem egy bizonyos személy miatt írtam meg a történetet, az már csak egy pozitív dolog, hogy akadnak még más emberek is akik átérzik a szerelem és a szeretett személy elvesztése körüli fájdalmas érzéseket.
-Köszönöm az interjút.
-Én köszönöm, hogy meghallgatott. Gyere Hope, menjünk haza.. - keltegette fel az alvó macskát és könnyed léptekkel tűnt el az újságíró tekintete elől...
-Remélem jobban érzed magad!- megsimogatja a fejem...Ő volt az...az érintésére emlékszem...Mi történt? Hol vagyok? És te ki vagy? Köszönöm...Köszönöm idegen...Megmentetted az életemet. Melletted maradok, ha lehet és meghálálom ezt, ígérem.
-Ne mocorogj! - véletlenül rád estem és a te lában is megsérült, de hazaviszlek magammal, és együtt felgyógyulunk, jó?!
-Köszönöm...
Mikor ismét felébredtem egy új környezet volt körülöttem. Kellemes meleg és szeretet áradt mindenhonnan. Az ágy szélén egy alvó alak. Igen, biztos,hogy ő volt az...nem álmodtam...a lábam még fáj, de nem vészes. Egy nagy ásítás és nyújtózás után óvatosan leugrottam az ágyról. A puha szőnyeg csiklandozta a talpaim. Víz és hús, oh...már jó pár napja nem is ettem semmit...nehéz az utcán egyedül...Nagyon finom, jaj, szegény. Sínben van a lába, mégis a földön ül, és velem volt, ezt sosem tudom neki meghálálni...
-Hát felébredtél? - mosolygott rám a fiú. Tényleg aggódott értem, hát mégis élnek még rendes emberek ezen a földön?!
-Látom éhes voltál. Hozok még, ha kérsz, maradj itt hozom.- állt fel, szegény fiú.
-Köszönöm. Bárcsak értenéd amit mondok...
-Shin vagyok, gondolom neked nincs neved. - mosolyog rám, pedig biztos fáj a lába, mégis mosolyog.
-Mit szólnál, ha Hope-nak szólítanálak? - vigyáz rám, gondoskodik rólam, és még nevet is ad, biztos, hogy ez csak álom. Ha most én kívánhatnék azt kérném, had beszélhessek vele, legalább pár szót.
-Még van egy kis dolgom, de ha szeretnél nyugodtan nézz csak körül. - végigsimítja a hátam, csodálatos érzés. Felkapcsol egy nagy lámpát és valami furcsa asztalhoz ül... szép kis lakása van. Nagyon otthonos. Még mindig az asztal felett ül, és erősen gondolkozik. Egy nagy üres lap van előtte, a jelek szerint nem tudott semmit dolgozni. Kérlek NE fáraszd nagyon ki magad, léptem egyre közelebb és közelebb. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, felvett, a térdére ültetett és csak végig-végig simította a hátamat, nagyon jó érzés volt..
-Tudod mit?! Menjünk aludjunk egy jót, talán holnap eszembe jut valami.. Az ágyán nekem is volt helyem, a takaróján alhatok, és ő mellettem lesz..Kérlek had segítsek én is valamit. Meséld el nekem mit tehetnék. Bújtam közelebb és beléptem az álmába..
-Shin, áruld el mit segíthetnék?
-Ki vagy te? - kérdezte Shin.
-Egy barát vagyok aki segíteni szeretne. Mond, mit tehetnék?
-Adj nekem ihletet, hogy elkészíthessem a történetemet.
-Akkor mesélek neked egy mesét...mosolyogtam és egész éjszaka az álmában voltam, hogy újabb és újabb történetekkel lássam el. Másnap ezt a kedves fiút megszállta az ihlet. Egész nap írt és rajzolt. Jó volt látni, hogy magára talált, boldog voltam. Mikor este kimerülve elaludt ismét meglátogattam az álmában és beszélgettünk, mint két ember egy csendes kis kávézóban. És így volt ez estéről estére. Mesélt magáról, hogy ki ő és milyen az élete, én csak hallgattam és közben egyre jobban beleszerettem Shin-be, de tudtam jól, hogy bármit is teszek éjszakánként nappal újra csak egy fekete macska leszek akit ő megmentett.. Szeretem őt..s a szívem ketté hasad e miatt..miért történt mindez..fáj, úgy fáj...
-Hope, látod ezt? Befejeztem az új történetemet. - kapott fel az ölébe, csodálatos volt mikor magához szorított, de a szívem ki akart szakadni a helyéről..el kell hagynom őt, de nem...nem vagyok rá képes...miért vagy ennyire kedves? Miért kellett beléd szeretnem? A szívem egyik pillanatban majdnem kiugrik, a másikban hirtelen megáll...
Már fél telt el, de még mindig nem vagyok képes magára hagyni..
-Hope, valami baj van velem... Valahonnan ismerős a tekintete annak a fiúnak akivel álmaimban beszélgetek, de még sem tudom őt hova tenni... Azt hiszem...de mindegy, aludjunk. - húzódott be a falhoz, hogy melléfekhessek és hamar el is aludt. Kis vacillálás után ismét beléptem az álmába.
-Shin, ismét zavarlak. - mosolyogtam, de ez a mosoly belül szinte szétszaggatott.
-Sosem zavarsz, de kérlek áruld el a neved. - lépett egyre közelebb és közelebb hozzám.
-A nevem..a nevem Hope..- mondtam ki elhaló hangon. Ő egy pillanatig megtorpant, majd újra közeledett.
-Nem ismerek Hope nevű személyt, de mégis annyira ismerős vagy. Honnan? - nyúlt felém, én csak hátrálni voltam képes. Majd egy pillanatban eszemet vesztve hirtelen léptem felé és megcsókoltam őt. Ajkának érintése felperzselte a testemet, ott és akkor eldobtam volna mindent, hogy mellette maradjak, még ha egy kis időre is. De ő ellökött magától, és hirtelen felébredt. Akkor rájöttem, hiába vagyok az álmaiban emberi alakban ő mégsem rám vágyik.. szeretem..szeretem, de most inkább meghalnék. Több napon keresztül éjjel nappal ébren volt, hát ennyire durva volt amit tettem? Vagy attól fél, hogy újra megjelenek? Sajnálom Shin, te kedves voltál hozzám, én pedig megbántottalak téged. Kérlek bocsáss meg...Ő csak fel, s alá járkált, majd mikor leült, hogy dolgozzon pár perc múlva összegyűrte a munkáját. A napok múlásával egyre több és több papír hevert a földön, az a kedves fiú pedig aki megmentette az életemet most szenved. A kimerültség és más dolgok miatt amiknek csak én vagyok az oka..
-Ki vagy te? Hol láttalak már? Az a tekintet olyan ismerős.. - csapott az asztalra. Ha most tudnék beszélni, milyen egyszerűen elmondhatnám neki, hogy én vagyok az.. de ez nem áll a hatalmamba. Én, csak kívánságokat tudok teljesíteni..
-Találkoznom és beszélnem kell vele.. - kapta fel hirtelen a kabátját és el is tűnt. Még az ablakból láttam amint eltűnt az utca végén. Későn és bánatosan ért haza. Nem szólt hozzám, csak az ágyra ült és nézte – nézte a földet. Mikor odaléptem láttam, hogy sír. Az önzésem miatt került ilyen állapotba. Talán jobb lett volna, ha azon a hideg estén egyszerűen elüt azaz autó..
-Nevetséges vagyok, igaz Hope? - félek a saját álmaimtól..mégis szeretném őt újra látni.. eldőlt az ágyon én odakucorodtam mellé és már aludt is. „szeretném őt újra látni..” most utoljára, most az utoljára lépek be az álmaiba..itt az ideje, hogy elbúcsúzzam és elengedjem őt..
-Reméltem, hogy ismét találkozunk.. - mondta ő amint meglátta, hogy közeledem. Most egy csendes kis fa alatt üldögélt..
-Búcsúzni jöttem, sajnálom, hogy megbántottalak a múltkor.
-Mi? Nem, az nem lehet. Nem teheted ezt velem.. Hiszen én álmodlak..és én..azt, azt akarom, hogy velem maradj..
-Én nem a te elméd játéka vagyok, hanem egy kívánság teljesítő macska, akit megmentettél és magad mellé vettél már egy ideje. Beléd szerettem és ez hiba volt, most pedig el kell mennem, mert csak még több szenvedést okoznék neked..
-Nem, ez nem igaz. - állt fel és jött ismét közelebb hozzám.
-Sajnos igaz. Régóta az emberek világát járom és teljesítem a kívánságaikat, de most először éreztem ilyet egy emberben, mint amit benned és a kedvességed, a szereteted meghatott és beléd szerettem. De ez nem maradhat így.. így hát ég veled Shin.. fordultam meg, és hagytam őt magára, de pár lépés után ő utánam szaladt, visszarántott és megcsókolt. Ismét elveszhettem az érzelmek által kevert zavaros örvénybe.. megcsókolt, és nem tolt el magától..szeretem..mindennél jobban..szeretem ezt az embert. Ő hosszasan ölelt magához én pedig zokogtam, hát ezt érzi egy ember, mikor meghasad a szíve, mert el kell hagynia azt akit szeret?!
-Maradj velem.. ha tényleg kívánságot teljesítesz, akkor maradj velem.. - suttogta a fülembe elhaló hangon. Lassacskán elkezdtünk a földre csúszni, a végén már a karjaiban feküdtem. Az eltöltött percekért odaadtam volna a már leélt századokat, csak ne érjen véget, és ne kelljen itt hagynom őt.. ekkor megszólalt a telefon, mindketten felébredtünk, mikor Shin végzett a beszélgetéssel hozzám lépett és a szemembe nézett.
-Hát mégis igaz lenne amit álmodtam? Ugyan az a sugárzó tekintet... - mosolygott rám, de nem sok mindent értett... nekem el kell mennem...muszáj, ha azt akarom, hogy boldog legyen...próbáltam kimászni a kezei közül, de ő csak szorított magához, egyre csak ölelt és ölelt...hallom a szíve dobbanását..szeretem...vajon az ő szíve értem dobog? Nem...hiszen ő egy ember...mennem kell,mielőtt teljesen magával ragad a vágy...Hirtelen kiszabadultam az ölelő karjaiból és a nyitott ablakon át szintről szintre jutottam le, de mire a földre értem ő már mögöttem volt..futottam, futottam ahogyan csak bírtam, ám ő a nyomomban volt...egyszer csak ismét fékcsikorgás és csattanás, de most az mögülem hallatszott...félek, nem merek hátranézni..istenem, add, hogy ne...
Shin a járda szélén fekszik körülötte vér...ahogy odarohanok ő mosolyogva néz rám...
-Hát mégis visszajöttél hozzám Hope? Végre úgy láthatlak, mint az álmaimban... - nyúlt felém.. istenem, ne...a különleges lényeg emberi alakját csak egy haldokló láthatja.. ez miattam történt, szemeimből sűrű könnyáradat ered, és minden csepp a fekvő Shin arcán gördül végig..
-Hát mégis igaz volt minden.. - csuklott el a hangja.
-Shimigami, hol vagy shimigami? Mutasd magad, tudom, hogy itt vagy! - keltem fel dühösen, de magamra haragudtam, mert az egész az én hibám..
-Mi a bajod? Rád sem ismerek Hellonder. - vigyorgott a shimigami.
-Ne vigyorogj itt... mond, itt az ideje? - kiabáltam eszemet vesztve. Ő hirtelen elkomorodott.
-Már egyszer meg hosszabbítottad, mit akarsz még itt? Hagyd őt, vége...
-Nem...nem...az nem lehet, hiszen ő mentett meg..nem lehet, hogy így legyen vége az életének...
-Uram, jól van, már értesítettük a mentőket. Bírja ki, mindjárt itt lesznek. - állták körbe az emberek az eső pedig a semmiből zúdult ránk..akit szerettek az pedig a hideg földön hever és én semmit sem tehetek érte. A távolban megjelentek a szirénázó hangok, de vajon ideérnek idejében? Minden rendbe jöhet még? Nem..akkor a shimigami nem lenne itt.. csak fogtam a kezét, és néztem őt tehetetlenül. A hangok egyre közelebb értek, és még a hordágyról rám mosolygott, az akit hosszú életemben először szerettem.. Követtem a kórházba, a shimigami jelenlétét érezve találtam rá a megfelelő ablakra, szerencsémre kissé nyitva volt.
-Mi lesz vele doktor úr? - kérdezte egy fehér ruhás nő az ajtóban.
-Amit tehettünk érte megtettük, de kétlem, hogy megéri a hajnalt.. - mondta ki a szívet tépően fájdalmas mondatokat, lassacskán ismét némaság hullott a szobára, sikerült bejutnom, de Shin nem volt magánál. A shimigami ott ült a lámpán és értetlenül nézte, hogyan ragaszkodhatok így egy emberhez..
-Ho..pe.. - suttogta halk hangon a nevemet. Nincs magánál, mégis engem hív..beléptem az álmába ismét.
-Hope, jól vagy? - futott felém.
-Nekem kutya bajom, de te miért csináltad ezt? Miért jöttél utánam?
-Mert szeretlek... - ölelt át szorosan. Ettől a szótól és az általa keltett érzéstől remegni kezdtem..de boldog voltam, amíg az agyamon át nem villant, hogy a valóság sajnos más, haldoklik..
-Fel kell ébredned Shin, azt szeretném, ha felébrednél most, hogy tudjunk beszélni. - fordultam felé.
-Nem..akkor megint eltűnsz, mint az imént. Beszéljünk itt.. - szorított magához.
-Ez most nagyon fontos, kérlek tedd ezt meg és én veled maradok örökre.. igen, ezt kell tennem.. Mikor felébredt, meglátta a shimigamit, de nem tudta ki, vagy mi is ő.
-Shimigami! Alkut ajánlok az életéért cserébe! - fordultam felé kérlelhetetlenül és mégis bátortalanul.
-Alkut? Hmm...hadd halljam. - ugrott le az ágy rácsára.
-Az én életem, az övéért cserében. - hangzottak a szavak a sötét csendben.
-Feláldoznád magad egy emberért?! Ennyire bolond vagy? - röhögött fel.
-Elfogadod, vagy mi lesz?
-El... - harsogott a némaságban a röhögése. Shin fölé hajoltam és a szemébe néztem, hallott minden egyes szót. Sírt..a szívem szakadt belé, de remegő hangon még tudtam hozzá szólni.
-Én csak egy kívánság teljesítő macska vagyok, de te megmentettél és beléd szerettem.. Szeretném utoljára a te kívánságodat teljesíteni. Veled maradok örökké... - simítottam végig a haját, ő az enyémet. Levettem arcáról a maszkot és megcsókoltam. Ez a csók volt az utolsó...átadtam az életerőmet és minden érzésemet ami iránta kialakult. Mikor kinyitottam a szemem, ő engem nézett és sírt.
-Ne sírj butus, hiszen veled leszek. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen lehet szeretni és szeretve lenni. - mosolyogtam rá, közben lassacskán apró fénysugarakká vált a testem, utolsó pillanatban még őt láttam és éreztem keze melegét. A testem semmivé vált, de az érzések örökre benne maradnak. Boldog voltam.. Amint eltűntem a shimigami is egyre halványabban látszódott csak, megmentettem őt. Az igaz érzések hatására a halott varázslények amellett maradnak akiért feláldozták magukat.. öntudatlanul, hétköznapi lényként, míg alvó tudatuk fel nem szabadul egyszer...
3 évvel később egy csendes kis kávézóban -
-Mondja kedves Shin, honnan jött az ötlet, hogy készítsen egy ilyen remek történetet?
-Az álmaimból.. - mosolygott Shin.
-Az olvasók arra is kíváncsiak lennének, hogy tényleg saját magáról mintázta Hope alakját?
-Nem, ő a legkedvesebb személy volt a számomra aki valaha is élt. Az ő emlékére született meg a mű. - mosolygott, közben a térdén alvó fiatal macskát simogatta.
-És mondja, nem érezte úgy, hogy kissé sokkoló lesz a története? Hogy sokan fintorogva néznek majd önre?
-Nem a közönség miatt, hanem egy bizonyos személy miatt írtam meg a történetet, az már csak egy pozitív dolog, hogy akadnak még más emberek is akik átérzik a szerelem és a szeretett személy elvesztése körüli fájdalmas érzéseket.
-Köszönöm az interjút.
-Én köszönöm, hogy meghallgatott. Gyere Hope, menjünk haza.. - keltegette fel az alvó macskát és könnyed léptekkel tűnt el az újságíró tekintete elől...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)