Némán álltunk a sötétben. Csak ő és én csendesen. Kezünk összekulcsolva, nem beszéltünk, mit mondhatnánk?! Sajnálom?! Részvétem?! Egyik sem fejez ki semmit. Rám nézett a lámpa fényénél, láttam vöröslő tekintetét, s benne a saját fakó, szürke szemeimet. Nem szólt, én sem...
Ujjai végigsimították kézfejem. Tompa gondolataim elmentették a képet, ahogy korábban, s még az előtt...
Eszembe jutott a dal. Mosolyom és könnyeim együtt alkották számára a legfájóbb dolgot.
-Reila, Reila... suttogtam és sírtam. Ő sem tett mást, hisz tudta, érezte...Milyen űr tátong a szívünk közepén. Elvesztettük azt akit a legjobban vártunk.
-Reila, Reila... ismétlem a nevet. Ő kezemet nem engedve ölelt át, hajamba temette arcát. Ismételten sírtunk csendesen, némán... A rengeteg gyógyszer eltompított mindent, de a tudatomban élesen élt a kép. Rengeteg vér, kétségbe esés rettegés. Az orvos arca. Nem hallottam, nem értettem mit mondott, de éreztem mi történt. Egy újabb kézszorítás. A rendíthetetlen vikingem küszködött a könnyeivel.
-Sajnálom, hogy összevéreztem a kocsit. Suttogtam neki, ő pedig meglepett arcot vágott. Majd a mély fájdalom átsuhant az egész testén. Miért?! Arra gondolok, mi lett volna, ha egyedül ér el. Ki kell mosnom az ágyneműt, mondtam rá, ő pedig hatalmasat sóhajtott. Ölelt-ölelt-ölelt hosszan, karjai melegségében óvott. Miért?!
Sosem szerettem a tényleges érintést, megszoktam a távolságot. Miért?! Miért szeretnék aludni a karjai között? Át akarom aludni az életet. Álmomban minden jobb, egyszerűbb lenne. Lenne férjem, Ő még élne, sőt testvére is lenne. A barátaim nem aggódnának, szánnának...helyette végre segíteném őket. De ébren vagyok, s mocorgónk halott.
"Apa szeme fénye" hallom lágy hangját mikor ezt mondta korábban. Mintha évekkel ez előtt lett volna. Mások lettünk, fél emberek. Elvesztettük azt a felünk akit ketten alkottunk... Aludtam, mintha éveket aludtam volna át. A világ nyikorogva megy tovább, nem számít mennyire vágyunk vissza. Ő maradt és én. Talán él még a mi, de már nem olyan, mint pár napja...
Erre gondolva reszketni kezdek, ő szorosabban ölelt, mint valaha. Végül fájdalmasan, de elengedett. Zsibbadt vagyok, de élek. Élek és az a pillanat, az apró hit éltet. Talán megőrültem, talán képzelődtem, talán meg sem történt, de egy apró fényt, s erőt ad...
Örökké szívünkben, és emlékeinkben marad!