Egyedül ismételten. Csak én és az átkozott gondolataim...
De ezt a passzív és masszív állapotot megtörte valaki, egy látogató.
Mire feltűnt mi is történt, már a szőnyegen hevertünk a sötétben alaposan bebugyolálva és beszélgetve az illatmécses fényénél.
Nem voltam beszédes kedvemben, és rengeteg téma most csak még inkább lerombolhatta volna a hitemet. Ő tudta, érezte és értette. Beszélgettünk, úgy lavírozva, hogy ne történjen baj.
Jól esett, sőt. Nem akartam jól lenni. Szenvedni vágytam, de ez a kis sziget ahol vele voltam maga volt a paradicsom a bánat óceánján.
A bátyám jól néz ki, jót tett neki a megállapodás és a boldogság. Mikor megemlítettem neki azt az édes kis pocit amit növesztett, megböködve csak annyit mondott.
-Tudod, hogy van ez... Napi több étkezés és több maradék. Tudtam mire gondol, és hálás voltam amiért nem mondta ki nyíltan, hogy mióta megszületett Lea megváltozott az élete. Mosolyt ébresztett bennem, és az átható boldogsága elárasztotta mindenem. Fáztam, belülről fáztam. A szívemen hatalmas seb, a lelkem kitépve a mellkasomból. Helyén a fekete ürességből jeges fuvallat tört elő, borzongással tölt el mindig...
Felvette az apró vörös ördögöt a földről és forgatta, a kezében megpillantva kitört belőlem az elnyomott könnyzuhatag. Ő nem kérte, hogy ne sirassam, ne hiányoljam az apróságot. Megköszörülte a torkát és a csuklómra koppintott.
-Erre emlékszem. De elmagyaráznád?! -mosolygott rám. Én megpiszkáltam az apró csengettyűt és a hozzá tartozó cica nyakörvet.
Alextől kaptam, mert volt egy elméletem a törzskönyves és kóbor lelkekre. Ő elfogadta ezt, mert tudta úgy sem győzhet meg, ám nekem adta a jelképet ami annyira kötődik hozzá és hozzám. Kaptam egy nyakörvet, hogy tudjam hol az otthonom...
Ezt én tovább ajándékoztam egy másik kóbornak, hogy tudja ahol nekem, ott neki is akad otthon. De ő már nincs köztünk... Öröksége és emléke bennem él, és a bűntudat, hogy cserben hagytam őt oly' masszív, oly' ledönthetetlen.
Az apró csengő csilingelt, én pedig elnyomtam könnyeim.
Nem érdemli meg, hogy bánattal emlékezzem boldogságot ajándékozó lényére. Kényszerítettem magam, hogy szívből jövő mosollyal meséljek róla, bár meg-meg csuklott a hangom. Aztán lassacskán álomba merültem. Tisztán, hullámzó halott lélekkel. Felébredtem mikor a fogadott bátyám elköszönt tőlem. Aztán visszazuhantam az ismételten rémséges álmomba, mit még maga Freddy Kruger is irigykedve és mélységes gonosz kacajjal figyelne.
Rémálmok... Talán méltó büntetés mindez azért mert nem haltam meg ott és akkor a műtőasztalon ahogyan lenni kellett volna. Bűnhődöm, fájok, szenvedek, és nevetek a saját esendőségemen. Gyenge,gyenge,gyenge... Élvezem, sírok és még mindig létezem.
Szívetlen, lélektelen, élettelen, reménytelen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése