Védelmező puha szárnyaival fedi be az éjszakai égbolt örvénylő mély sötétjét.
Az ember azt hinné, minden rendben, hisz a végtelen űr elől elrejtett mindent a lassan suhanó fehér felleg.
Ahogy nézem pelyhedző bolyhait, akár egy melengető paplan mi betakar és felmelegít ha fázom betegségem idején.
Ám a védelme, talán túlzott is. Hiszen nem csak óv,tilt is...
Elvette lehetőséget, hogy láthassam kedves barátomat a holdat.
Pedig annyi emlék, gondolat, még több kérdés, remény, aggodalom fűz hozzá szoros barátságban. Utána kémlelem az eget, de nincs egy folt, se egy aprócska szakadás ahol beleshetne rám hatalmas szemével.
Egyedül vagyok, s fázom...
***
Hatalmas csipke ruháját elsimította szélkezeivel a tél.
Pompázatos fátyla beterít fűt, fát, dombot,s hegyet.
Apró pettyes vert csipkeként díszítik a szoknyát a fenyőerdők,
S megannyi gombként rajzolódnak ki a városok.
Ő, kit előhírnöke a mindszenteki éj bejelentett már.
Ki fagyos viselkedése és jeges szíve ellenére annyi ember szeretetét magáénak tudhatja.
Egy gyönyörű nő, egy csillogó díva.
Az északi/déli szél szárnyán járja be a bolygót,
Elfoglalja, uralja a földet heteken át.
Ő, mindenhol ott van, földön, vízen, levegőben,
Madarak, fák, emberek szívében...
Várják, nem várják akkor is érkezik,
Hiszen ő olyan páratlan a maga nemében.
Tél-tél-tél, havas nagyasszony köszöntünk ismét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése