Kelták vikingje, vikingek királya

Ki férfi, több annyi másnál, ő minden és semmi. Kezdet, vég és köztes csodás rövid és fájó pillanat.
Megadatott számára a lehetőség, hogy többé váljon, mint remélte és tett ezért, míg végül el nem érte.
Egyetlen fakó szürke folt volt csak makulátlan életében, egy sötét árny, ki híven követte, féltette, szerette.
Szerette, csodálta, remegve kívánta: "Oh, bár lenézne és meglátna, de mit tehetne, hisz ő jó, mit jó kiváló. A leggyönyörűbb halandó..."
A férfi hallotta sóhaját, és talán önként, vagy egy mégis létező tündér segítségével, de észre is vette az árny epekedő, félő, reszkető lényét.
Mosolyával köszöntötte, barátságot ajánlott. Majd e barátság percről percre szerelmet kiáltott.
Az árny nem hitt fülének, nem hitt szemének. Ijedtében menekült, tagadott, eltűnt felszívódott. Gyűlölte magát lénye miatt, mégis remélt a viking talán lesz oly bolond, hogy továbbra is érdekelje egy ilyen lény, mint az árny.
A remény lassacskán foszladozik, de aztán jön a robbanás a hatalmas tűzijáték parádé és minden ostobaság.
Az annyiszor elképzelt látomás megelevenedik a valóság sivár síkján.
A viking király széles mosollyal, széttárt karokkal köszönti az árnyat aki csak azt tudja suttogni magában, hogy lehet?! Miért érzem itthon magam?! Miért féltem, hogy sosem láthatom újra?! És miért szöktem el előle, ha így érzek. Ha boldog vagyok amiért rám talált.
-Szeretlek! -mondja a kelta csoda, az árnynak talán túl sok, talán összeroppan egyetlen szótól. Nem képes kimondani, ettől pedig majd szét szakad.

***

Voltak jó idők, szép napok, és persze akadtak borús szomorkás időszakok. De egy biztos volt az árny rajongva szerette vikingjét a viking tetteit pedig áthatotta a még most is hihetetlennek tűnő szeretet, s szerelem.
Kézzel fogható volt az örökké, nem csak kósza álomkép. A remény díszes csillaga ott ragyogott mindkettőjük szíve felett.
Nem voltak folyton együtt, mégis össze kapcsolódtak gondolataik és a technika útján. Hosszú volt az idő, de megérte az új pillanatért.
Így látta az árny, s a viking.
Aztán nehézségek jöttek, bár együtt legyűrték őket a félelem beivódott a sejtjeikbe és a gondolataikat beszennyezte. Végül a viking lemondott az árnyról. Az árny értetlenül, összetörve állt némán. Szíve mélyén hitte, hogy így lesz. Hisz nem kellhet egy olyan személynek, mint a harcos, a viking király...

***

Újabb és újabb emelkedés és zuhanás, de aztán mindig visszatérünk az eredeti állapothoz...
Hitetlenség, mégis olyan mértékű ragaszkodás él az árnyban ami lehetővé teszi, hogy sebezhetőbb legyen mint korábban valaha is volt. Miért van ez?! Miért ő és miért vele?! Válaszok nincsenek, csak folyamatos kérdések zápora zúdul, valamint a remény és félelem émelyítő keveréke. Mi lesz holnap? Holnap után, vagy az után?! Hányszor kell fel még a nap, míg végül rá un és lent marad?!