A távoli messzeséget belepte a hó néma leple.
A hold nem kívánja arcát mutatni e térre.
A fa védő árnyékában egy sírbolt fekszik a friss hó alatt.
A föld göröngyös, hisz még nincs egy napja sem, hogy feltörték azt.
Felhők úsznak át a sötét égbolton, nincs kint se élő, sem holt.
A zord halál leszállt közénk, megérintve lelkünket,
S könnyeink nyomán a fagyos magány húz végtelen fájdalmas csíkot szívünkben.
Ott tátong egy űr, megmérgezve oly sok emléket.
Feledtetve annyi boldog, s vidám percet.
A sírbolt már nem üres. Örökké magába zárta az újabb testet, s lelket.
A halál némán áll a fa mellett, nézi keresi a messzeséget.
Van még munkája, rengeteg.
Ám mielőtt tovább állna úgy dönt elragadja az épp észt és értelmet.
Azt mondják gyilkos ő, de csak egy néma árny.
Ki ellátja, de nem élvezi feladatát, míg világ a világ.
A friss hó lepelként takar, óv, feledtet.
A szívek lassan megnyugszanak, emléket felednek...
Csak egyvalaki sír, örökké sír a fa mellett,
Egy kósza árny, ki nem halál, de aludna már végleg.
Hívja várja a zord külsőt,
Hisz a mesékben, most már vágyja őt.
Aludni készül, örökre gondtalan.
Álmodni-álmodni, nem szenvedni hasztalan...
Nem teszi meg, képtelen rá,
Ígéret tartja őt, fájdalmát, szerettét nem feledve.
A néma sír s benne lakója őt nagyon-nagyon szerette...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése