Egész életemben úgy éreztem bár a földön járok, lélegzem, nevetek, sírok, pislogok, ha megvágnak fáj és vérzek, ha megbántanak elszomorodom, az apró dolgok örömet okoznak nem létezem, nem élek. Láthatatlan vagyok, egyedül mélyen magamban, egy olyan fal mögött amin nem jön és nem is jöhet át senki.
Akadtak barátok, igen így neveztem őket, mikor még nem tudtam mi a különbség. Vagy mi lehet a különbség... Lehettem az a bizonyos szamár, mikor a lovak nem voltak együtt. Kelhettem jobb híján egy legyintéssel letudva, több mint a semmi! Ám mindig volt egy szakadék. Voltak ők, ketten-hárman. Igaz barátoknak nevezték egymást... És voltam én, ki nem kellett senkinek. Aztán a kis világom kitágult, elhagytam a kis iskolát, új életet indítva a szakközép nevű földrészen. Ám hiába voltam új hódító, semmi, de semmi nem változott. Talán csak annyi, hogy több ember volt körülöttem, többen lettek az ők! De ugyan az az én...
Beletörődtem, elfogadtam, lassan elveszett a hit lehet még mi... Egy újabb lépcsőfok, még több ember...még több ők, és ugyanúgy egyedül az én...
Ám akad egy titkos világ, egy olyan világ ahol lehetséges a mi... Lehetséges több mi... Nem tudom és nem is értem miért szerettek, miért számítok egyáltalán. Csak azt tudom hihetetlen érzés jár át, amikor rátok gondolok. Megjelenik minden, szeretet, igaz barátság, olyan kapocs mi remélem törhetetlen és élni fog hosszú-hosszú évtizedekig! Hiszek bennetek egytől egyik, Szeretlek titeket kivétel nélkül, Remélem segíthetek, hogy elérhessétek azt a boldogságot mit nem csak szeretnétek, de ki is érdemeltetek már réges régen...
Egy szerelem, mi mélyebb bárminél... Egy idősebb fivér, ki elterel... Egy ifjabb fivér, ki életet ad... Egy nővér, ki felráz... Egy húg, ki titkos világot teremt... Egy másik nővér, ki különlegessé tesz minden napot... Egy másik húg, ki leköt,tervez,remél... Mindez olyan család, mi a legfontosabb számomra... Egy álom, amibe hiszem, tudom, remélem, és bízom, hogy egyszer beteljesül... És megannyi dal, érzés, emlék és pillanat, mi örökre a szívemben él... ÖRÖKKÉ...
2010. december 29., szerda
2010. december 26., vasárnap
Tintaszív
Inkheart
Ha Mo Folchart felolvas egy történetet, annak szereplői életre kelnek. A könyvkötő különleges képessége azonban rendkívüli veszélyt is rejt, hiszen valaki az élők közül kerül át a könyv lapjaira. Ez történt a feleségével, aki a Tintaszív című könyv rabja lett. Mo megszállottan próbálja megtalálni a könyvet, hogy kiszabadíthassa őt. Kilenc évvel később a regény gonosz alakja, Kaprikornusz elrabolja Mo kislányát, Meggie-t, hogy a segítségével életre keltse szövetségesét, az Árnyt. Mo a hús-vér és a képzelet szülte segítőtársaival útra kel, hogy megmentse a lányát, és mindenkit visszajuttasson oda, ahová tartozik.
Egy igazán megnyerő mese a mesék és az emberi világ keveredéséről, ahol sorsok fordulnak, mint élő, mint írt szálakon. Küzdelmek zajlanak jó-rossz, becsület-önös érdek, család-világ szinteken.
Adós vagyok magamnak pár megjegyzéssel. Afféle lábjegyzet, zárójelbe rejtett gondolat...
1. Nem szeretem a kávét!
2. Még mindig létezik az életben olyan, hogy reggeli ^^
3. Mi a franc bajod van, áruld el?! Mikor lettél ennyire picsogó anyámasszonykatonája :S
4. Bármekkora is a trutyi, ki lehet jutni belőle csak keresni kell egy utat nem pedig süppedni a meleg masszába beletörődve!
1. Nem szeretem a kávét!
2. Még mindig létezik az életben olyan, hogy reggeli ^^
3. Mi a franc bajod van, áruld el?! Mikor lettél ennyire picsogó anyámasszonykatonája :S
4. Bármekkora is a trutyi, ki lehet jutni belőle csak keresni kell egy utat nem pedig süppedni a meleg masszába beletörődve!
2010. december 20., hétfő
Nos igen, potom 4órás "alvás" után ismét fent...
De legalább nem álmodtam prémeket ^^
Sőt, igazából szerencsére semmit, ugyanis felszínes semmitmondónak nevezhető pihenésem során nem tudtam lejutni a 7m mélységű megszokott alvási fázisba. Ennek eredményeként rosszabb, mintha egy mp-t sem aludtam volna. Azt hiszem most kell egy erős és jó kávé, vagy el kellene csoszognom a boltig valami energiát szolgáltató pokoli nedűért (Hell)
Ám ettől a gondolattól, csak egyetlen kép jutott eszembe Howl mikor plédbe csavarva oson Sophie után. Ami azért be kell látnom elég vicces még nyáron is.
Talán bevetem a nyuszis papucs merényletet amit Akival terveztem. És ha már ott vagyok, miért is ne használjam ki a helyzetet a nagy Ash-pikachu jelenethez :D
khm-khm*hangköszörülés*
-Pikácccsúúúúú, téged választalak! -hajítja messze a közepes méretű narancsot.
Szent valhalla, de kész is vagyok... Még a kutya is lemondóan néz rám ^^' innen nincs visszaút. Ide nekem azt a kávét *hadonászik mint valami eszement*
Jah és jó éjt emberek! :)
De legalább nem álmodtam prémeket ^^
Sőt, igazából szerencsére semmit, ugyanis felszínes semmitmondónak nevezhető pihenésem során nem tudtam lejutni a 7m mélységű megszokott alvási fázisba. Ennek eredményeként rosszabb, mintha egy mp-t sem aludtam volna. Azt hiszem most kell egy erős és jó kávé, vagy el kellene csoszognom a boltig valami energiát szolgáltató pokoli nedűért (Hell)
Ám ettől a gondolattól, csak egyetlen kép jutott eszembe Howl mikor plédbe csavarva oson Sophie után. Ami azért be kell látnom elég vicces még nyáron is.
Talán bevetem a nyuszis papucs merényletet amit Akival terveztem. És ha már ott vagyok, miért is ne használjam ki a helyzetet a nagy Ash-pikachu jelenethez :D
khm-khm*hangköszörülés*
-Pikácccsúúúúú, téged választalak! -hajítja messze a közepes méretű narancsot.
Szent valhalla, de kész is vagyok... Még a kutya is lemondóan néz rám ^^' innen nincs visszaút. Ide nekem azt a kávét *hadonászik mint valami eszement*
Jah és jó éjt emberek! :)
2010. december 17., péntek
Gyöngyvér-Rozsdavirág
Földanyánk könnyei hullnak alá,
Szívét perzselve pusztítjuk el.
Arcára égtek a borús fellegek,
Hát békében altassuk el...
Tüneményként jöttünk e szép világra,
Mit tündér királyok festettek rég...
Kezünktől pusztult el szivárványa,
Kék tengerünk fekete vér...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Óvott minket a kezdet és a vég,
Nap és a Hold, Föld és az Ég.
Kígyó mérgétől gyilkossá váltunk,
A megváltás messze még...
Tüneményként jöttünk e szép világra,
Mit tündér királyok festettek rég...
Kezünktől pusztult el szivárványa,
Kék tengerünk fekete vér...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Távol az ég:
Kezemet nyújtom, de nem érem el.
Hiába kér...
Sóhaja szép:
Csókját érzem, de nem altat el,
Szíve fél...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Sír az Isten,
Nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Szívét perzselve pusztítjuk el.
Arcára égtek a borús fellegek,
Hát békében altassuk el...
Tüneményként jöttünk e szép világra,
Mit tündér királyok festettek rég...
Kezünktől pusztult el szivárványa,
Kék tengerünk fekete vér...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Óvott minket a kezdet és a vég,
Nap és a Hold, Föld és az Ég.
Kígyó mérgétől gyilkossá váltunk,
A megváltás messze még...
Tüneményként jöttünk e szép világra,
Mit tündér királyok festettek rég...
Kezünktől pusztult el szivárványa,
Kék tengerünk fekete vér...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Távol az ég:
Kezemet nyújtom, de nem érem el.
Hiába kér...
Sóhaja szép:
Csókját érzem, de nem altat el,
Szíve fél...
Sír az égbolt,
Sír az Isten,
Holt felhők szállnak a tüzes szélben...
"Égnek!"
S nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
Sír az Isten,
Nyomában semmi, Semmi, de semmi nincsen...
2010. december 16., csütörtök
masszív bűntudat, ledönthetetlen ész érvek
Egyedül ismételten. Csak én és az átkozott gondolataim...
De ezt a passzív és masszív állapotot megtörte valaki, egy látogató.
Mire feltűnt mi is történt, már a szőnyegen hevertünk a sötétben alaposan bebugyolálva és beszélgetve az illatmécses fényénél.
Nem voltam beszédes kedvemben, és rengeteg téma most csak még inkább lerombolhatta volna a hitemet. Ő tudta, érezte és értette. Beszélgettünk, úgy lavírozva, hogy ne történjen baj.
Jól esett, sőt. Nem akartam jól lenni. Szenvedni vágytam, de ez a kis sziget ahol vele voltam maga volt a paradicsom a bánat óceánján.
A bátyám jól néz ki, jót tett neki a megállapodás és a boldogság. Mikor megemlítettem neki azt az édes kis pocit amit növesztett, megböködve csak annyit mondott.
-Tudod, hogy van ez... Napi több étkezés és több maradék. Tudtam mire gondol, és hálás voltam amiért nem mondta ki nyíltan, hogy mióta megszületett Lea megváltozott az élete. Mosolyt ébresztett bennem, és az átható boldogsága elárasztotta mindenem. Fáztam, belülről fáztam. A szívemen hatalmas seb, a lelkem kitépve a mellkasomból. Helyén a fekete ürességből jeges fuvallat tört elő, borzongással tölt el mindig...
Felvette az apró vörös ördögöt a földről és forgatta, a kezében megpillantva kitört belőlem az elnyomott könnyzuhatag. Ő nem kérte, hogy ne sirassam, ne hiányoljam az apróságot. Megköszörülte a torkát és a csuklómra koppintott.
-Erre emlékszem. De elmagyaráznád?! -mosolygott rám. Én megpiszkáltam az apró csengettyűt és a hozzá tartozó cica nyakörvet.
Alextől kaptam, mert volt egy elméletem a törzskönyves és kóbor lelkekre. Ő elfogadta ezt, mert tudta úgy sem győzhet meg, ám nekem adta a jelképet ami annyira kötődik hozzá és hozzám. Kaptam egy nyakörvet, hogy tudjam hol az otthonom...
Ezt én tovább ajándékoztam egy másik kóbornak, hogy tudja ahol nekem, ott neki is akad otthon. De ő már nincs köztünk... Öröksége és emléke bennem él, és a bűntudat, hogy cserben hagytam őt oly' masszív, oly' ledönthetetlen.
Az apró csengő csilingelt, én pedig elnyomtam könnyeim.
Nem érdemli meg, hogy bánattal emlékezzem boldogságot ajándékozó lényére. Kényszerítettem magam, hogy szívből jövő mosollyal meséljek róla, bár meg-meg csuklott a hangom. Aztán lassacskán álomba merültem. Tisztán, hullámzó halott lélekkel. Felébredtem mikor a fogadott bátyám elköszönt tőlem. Aztán visszazuhantam az ismételten rémséges álmomba, mit még maga Freddy Kruger is irigykedve és mélységes gonosz kacajjal figyelne.
Rémálmok... Talán méltó büntetés mindez azért mert nem haltam meg ott és akkor a műtőasztalon ahogyan lenni kellett volna. Bűnhődöm, fájok, szenvedek, és nevetek a saját esendőségemen. Gyenge,gyenge,gyenge... Élvezem, sírok és még mindig létezem.
Szívetlen, lélektelen, élettelen, reménytelen...
De ezt a passzív és masszív állapotot megtörte valaki, egy látogató.
Mire feltűnt mi is történt, már a szőnyegen hevertünk a sötétben alaposan bebugyolálva és beszélgetve az illatmécses fényénél.
Nem voltam beszédes kedvemben, és rengeteg téma most csak még inkább lerombolhatta volna a hitemet. Ő tudta, érezte és értette. Beszélgettünk, úgy lavírozva, hogy ne történjen baj.
Jól esett, sőt. Nem akartam jól lenni. Szenvedni vágytam, de ez a kis sziget ahol vele voltam maga volt a paradicsom a bánat óceánján.
A bátyám jól néz ki, jót tett neki a megállapodás és a boldogság. Mikor megemlítettem neki azt az édes kis pocit amit növesztett, megböködve csak annyit mondott.
-Tudod, hogy van ez... Napi több étkezés és több maradék. Tudtam mire gondol, és hálás voltam amiért nem mondta ki nyíltan, hogy mióta megszületett Lea megváltozott az élete. Mosolyt ébresztett bennem, és az átható boldogsága elárasztotta mindenem. Fáztam, belülről fáztam. A szívemen hatalmas seb, a lelkem kitépve a mellkasomból. Helyén a fekete ürességből jeges fuvallat tört elő, borzongással tölt el mindig...
Felvette az apró vörös ördögöt a földről és forgatta, a kezében megpillantva kitört belőlem az elnyomott könnyzuhatag. Ő nem kérte, hogy ne sirassam, ne hiányoljam az apróságot. Megköszörülte a torkát és a csuklómra koppintott.
-Erre emlékszem. De elmagyaráznád?! -mosolygott rám. Én megpiszkáltam az apró csengettyűt és a hozzá tartozó cica nyakörvet.
Alextől kaptam, mert volt egy elméletem a törzskönyves és kóbor lelkekre. Ő elfogadta ezt, mert tudta úgy sem győzhet meg, ám nekem adta a jelképet ami annyira kötődik hozzá és hozzám. Kaptam egy nyakörvet, hogy tudjam hol az otthonom...
Ezt én tovább ajándékoztam egy másik kóbornak, hogy tudja ahol nekem, ott neki is akad otthon. De ő már nincs köztünk... Öröksége és emléke bennem él, és a bűntudat, hogy cserben hagytam őt oly' masszív, oly' ledönthetetlen.
Az apró csengő csilingelt, én pedig elnyomtam könnyeim.
Nem érdemli meg, hogy bánattal emlékezzem boldogságot ajándékozó lényére. Kényszerítettem magam, hogy szívből jövő mosollyal meséljek róla, bár meg-meg csuklott a hangom. Aztán lassacskán álomba merültem. Tisztán, hullámzó halott lélekkel. Felébredtem mikor a fogadott bátyám elköszönt tőlem. Aztán visszazuhantam az ismételten rémséges álmomba, mit még maga Freddy Kruger is irigykedve és mélységes gonosz kacajjal figyelne.
Rémálmok... Talán méltó büntetés mindez azért mert nem haltam meg ott és akkor a műtőasztalon ahogyan lenni kellett volna. Bűnhődöm, fájok, szenvedek, és nevetek a saját esendőségemen. Gyenge,gyenge,gyenge... Élvezem, sírok és még mindig létezem.
Szívetlen, lélektelen, élettelen, reménytelen...
2010. december 15., szerda
Névtelen sírbolt
A távoli messzeséget belepte a hó néma leple.
A hold nem kívánja arcát mutatni e térre.
A fa védő árnyékában egy sírbolt fekszik a friss hó alatt.
A föld göröngyös, hisz még nincs egy napja sem, hogy feltörték azt.
Felhők úsznak át a sötét égbolton, nincs kint se élő, sem holt.
A zord halál leszállt közénk, megérintve lelkünket,
S könnyeink nyomán a fagyos magány húz végtelen fájdalmas csíkot szívünkben.
Ott tátong egy űr, megmérgezve oly sok emléket.
Feledtetve annyi boldog, s vidám percet.
A sírbolt már nem üres. Örökké magába zárta az újabb testet, s lelket.
A halál némán áll a fa mellett, nézi keresi a messzeséget.
Van még munkája, rengeteg.
Ám mielőtt tovább állna úgy dönt elragadja az épp észt és értelmet.
Azt mondják gyilkos ő, de csak egy néma árny.
Ki ellátja, de nem élvezi feladatát, míg világ a világ.
A friss hó lepelként takar, óv, feledtet.
A szívek lassan megnyugszanak, emléket felednek...
Csak egyvalaki sír, örökké sír a fa mellett,
Egy kósza árny, ki nem halál, de aludna már végleg.
Hívja várja a zord külsőt,
Hisz a mesékben, most már vágyja őt.
Aludni készül, örökre gondtalan.
Álmodni-álmodni, nem szenvedni hasztalan...
Nem teszi meg, képtelen rá,
Ígéret tartja őt, fájdalmát, szerettét nem feledve.
A néma sír s benne lakója őt nagyon-nagyon szerette...
A hold nem kívánja arcát mutatni e térre.
A fa védő árnyékában egy sírbolt fekszik a friss hó alatt.
A föld göröngyös, hisz még nincs egy napja sem, hogy feltörték azt.
Felhők úsznak át a sötét égbolton, nincs kint se élő, sem holt.
A zord halál leszállt közénk, megérintve lelkünket,
S könnyeink nyomán a fagyos magány húz végtelen fájdalmas csíkot szívünkben.
Ott tátong egy űr, megmérgezve oly sok emléket.
Feledtetve annyi boldog, s vidám percet.
A sírbolt már nem üres. Örökké magába zárta az újabb testet, s lelket.
A halál némán áll a fa mellett, nézi keresi a messzeséget.
Van még munkája, rengeteg.
Ám mielőtt tovább állna úgy dönt elragadja az épp észt és értelmet.
Azt mondják gyilkos ő, de csak egy néma árny.
Ki ellátja, de nem élvezi feladatát, míg világ a világ.
A friss hó lepelként takar, óv, feledtet.
A szívek lassan megnyugszanak, emléket felednek...
Csak egyvalaki sír, örökké sír a fa mellett,
Egy kósza árny, ki nem halál, de aludna már végleg.
Hívja várja a zord külsőt,
Hisz a mesékben, most már vágyja őt.
Aludni készül, örökre gondtalan.
Álmodni-álmodni, nem szenvedni hasztalan...
Nem teszi meg, képtelen rá,
Ígéret tartja őt, fájdalmát, szerettét nem feledve.
A néma sír s benne lakója őt nagyon-nagyon szerette...
2010. december 13., hétfő
Némán álltunk a sötétben. Csak ő és én csendesen. Kezünk összekulcsolva, nem beszéltünk, mit mondhatnánk?! Sajnálom?! Részvétem?! Egyik sem fejez ki semmit. Rám nézett a lámpa fényénél, láttam vöröslő tekintetét, s benne a saját fakó, szürke szemeimet. Nem szólt, én sem...
Ujjai végigsimították kézfejem. Tompa gondolataim elmentették a képet, ahogy korábban, s még az előtt...
Eszembe jutott a dal. Mosolyom és könnyeim együtt alkották számára a legfájóbb dolgot.
-Reila, Reila... suttogtam és sírtam. Ő sem tett mást, hisz tudta, érezte...Milyen űr tátong a szívünk közepén. Elvesztettük azt akit a legjobban vártunk.
-Reila, Reila... ismétlem a nevet. Ő kezemet nem engedve ölelt át, hajamba temette arcát. Ismételten sírtunk csendesen, némán... A rengeteg gyógyszer eltompított mindent, de a tudatomban élesen élt a kép. Rengeteg vér, kétségbe esés rettegés. Az orvos arca. Nem hallottam, nem értettem mit mondott, de éreztem mi történt. Egy újabb kézszorítás. A rendíthetetlen vikingem küszködött a könnyeivel.
-Sajnálom, hogy összevéreztem a kocsit. Suttogtam neki, ő pedig meglepett arcot vágott. Majd a mély fájdalom átsuhant az egész testén. Miért?! Arra gondolok, mi lett volna, ha egyedül ér el. Ki kell mosnom az ágyneműt, mondtam rá, ő pedig hatalmasat sóhajtott. Ölelt-ölelt-ölelt hosszan, karjai melegségében óvott. Miért?!
Sosem szerettem a tényleges érintést, megszoktam a távolságot. Miért?! Miért szeretnék aludni a karjai között? Át akarom aludni az életet. Álmomban minden jobb, egyszerűbb lenne. Lenne férjem, Ő még élne, sőt testvére is lenne. A barátaim nem aggódnának, szánnának...helyette végre segíteném őket. De ébren vagyok, s mocorgónk halott.
"Apa szeme fénye" hallom lágy hangját mikor ezt mondta korábban. Mintha évekkel ez előtt lett volna. Mások lettünk, fél emberek. Elvesztettük azt a felünk akit ketten alkottunk... Aludtam, mintha éveket aludtam volna át. A világ nyikorogva megy tovább, nem számít mennyire vágyunk vissza. Ő maradt és én. Talán él még a mi, de már nem olyan, mint pár napja...
Erre gondolva reszketni kezdek, ő szorosabban ölelt, mint valaha. Végül fájdalmasan, de elengedett. Zsibbadt vagyok, de élek. Élek és az a pillanat, az apró hit éltet. Talán megőrültem, talán képzelődtem, talán meg sem történt, de egy apró fényt, s erőt ad...
Örökké szívünkben, és emlékeinkben marad!
Ujjai végigsimították kézfejem. Tompa gondolataim elmentették a képet, ahogy korábban, s még az előtt...
Eszembe jutott a dal. Mosolyom és könnyeim együtt alkották számára a legfájóbb dolgot.
-Reila, Reila... suttogtam és sírtam. Ő sem tett mást, hisz tudta, érezte...Milyen űr tátong a szívünk közepén. Elvesztettük azt akit a legjobban vártunk.
-Reila, Reila... ismétlem a nevet. Ő kezemet nem engedve ölelt át, hajamba temette arcát. Ismételten sírtunk csendesen, némán... A rengeteg gyógyszer eltompított mindent, de a tudatomban élesen élt a kép. Rengeteg vér, kétségbe esés rettegés. Az orvos arca. Nem hallottam, nem értettem mit mondott, de éreztem mi történt. Egy újabb kézszorítás. A rendíthetetlen vikingem küszködött a könnyeivel.
-Sajnálom, hogy összevéreztem a kocsit. Suttogtam neki, ő pedig meglepett arcot vágott. Majd a mély fájdalom átsuhant az egész testén. Miért?! Arra gondolok, mi lett volna, ha egyedül ér el. Ki kell mosnom az ágyneműt, mondtam rá, ő pedig hatalmasat sóhajtott. Ölelt-ölelt-ölelt hosszan, karjai melegségében óvott. Miért?!
Sosem szerettem a tényleges érintést, megszoktam a távolságot. Miért?! Miért szeretnék aludni a karjai között? Át akarom aludni az életet. Álmomban minden jobb, egyszerűbb lenne. Lenne férjem, Ő még élne, sőt testvére is lenne. A barátaim nem aggódnának, szánnának...helyette végre segíteném őket. De ébren vagyok, s mocorgónk halott.
"Apa szeme fénye" hallom lágy hangját mikor ezt mondta korábban. Mintha évekkel ez előtt lett volna. Mások lettünk, fél emberek. Elvesztettük azt a felünk akit ketten alkottunk... Aludtam, mintha éveket aludtam volna át. A világ nyikorogva megy tovább, nem számít mennyire vágyunk vissza. Ő maradt és én. Talán él még a mi, de már nem olyan, mint pár napja...
Erre gondolva reszketni kezdek, ő szorosabban ölelt, mint valaha. Végül fájdalmasan, de elengedett. Zsibbadt vagyok, de élek. Élek és az a pillanat, az apró hit éltet. Talán megőrültem, talán képzelődtem, talán meg sem történt, de egy apró fényt, s erőt ad...
Örökké szívünkben, és emlékeinkben marad!
2010. december 11., szombat
Ha létezik majd tökéletes, én láttam...
Nem hiszek a tökéletesben, arra csak törekedni, elérni soha. Viszont a majd tökéletes már egészen más. az nagyon is valósággá válhat és válik is néha.
Azt hiszem én részese lehettem egy ilyen pillanatnak. Visszagondolva is csak azt tudom motyogni az orrom alatt szép csendben, hogy ez volt eddig az egyik leglegleglegközelebb álló dolog.
Szerintem nem nehéz kitalálni miről is fecsegek, vagy mire is gondolok. Igen, rájuk és a velük töltött apró időszakocskára.
Csak azt tudom mondani, míg élek és remélek nem feledhetem és nem is feledem az apró rezzenéseket, illatokat, hangokat, képeket. Mindent, de mindent meg akarok tartani hosszú-hosszú időkre!
Megtörtént amit lehetetlennek hittem. Nem féltem várakozás közben. Boldog voltam, mert Ő ott volt és éreztem a túláradó szeretetet irányunkban. Aztán jött a nagy pillanat, mikor a főhős eléri a nagy sóhajtás idejét és innen a néző mosolyogva hátradőlve konstatálja, happy end... Boldogan, míg meg nem...
Az a figyelő és mégis meglepett tekintet, a lágy, ám férfias vonalak, a szeretetteljes mosoly és a boldogság apró könnycseppje egyetlen arcon. Hogy lehet ennyi érzelem?! Hogy lehetséges ez, részben hozzám kötődik. A férfi akit annyi ideje és nem kis imádattal vegyítve szeretek. Ott volt, és minden rezzenése boldogságról árulkodott. Hozzám kötődve, engem emberszámba és kegyeibe emelve.
Itt még nincs vége a filmnek, bár a vége főcím talán beindult és sokan elhagyták a mozit egy mosdót keresve a méretes üdítő hatására mit a pénztárnál vettek...
Folytatódott a csoda, mert csak egyszerű hétköznapi mozzanatnak cseppet sem nevezhető.
Nem volt hullámzás, inkább a boldogság egy bizonyos fokú stagnálása majd ismételt emelkedés ha ez lehetséges. És mint kiderült nagyon is az.
Az éjszaka ha tervezett, ha spontán esemény csippenetjeitől is,de hihetetlen és valóságos volt.
Még érzem az illatát, látom a vonalait, ha lehunyom a szemeim. Hallom a nevetését, és mosolyra görbül a szám ha csak rá gondolok.
Nem hiszek a tökéletesben, de ha hinnék a hitem kötelezne, hogy megnevezzem mi is volt ez. Akkor azt mondanám egy apró család kezdet tökéletesen szépséges pillanata...
És bár mint mindennek, vége szakadt örökké életben marad a szívemben, a sötét és zavaros elmémben-lelkemben...
Az árny fényesebben ragyogott egy pillanatra, mint megannyi hófehér lélek ki a földön és égben jár,s kel...
Azt hiszem én részese lehettem egy ilyen pillanatnak. Visszagondolva is csak azt tudom motyogni az orrom alatt szép csendben, hogy ez volt eddig az egyik leglegleglegközelebb álló dolog.
Szerintem nem nehéz kitalálni miről is fecsegek, vagy mire is gondolok. Igen, rájuk és a velük töltött apró időszakocskára.
Csak azt tudom mondani, míg élek és remélek nem feledhetem és nem is feledem az apró rezzenéseket, illatokat, hangokat, képeket. Mindent, de mindent meg akarok tartani hosszú-hosszú időkre!
Megtörtént amit lehetetlennek hittem. Nem féltem várakozás közben. Boldog voltam, mert Ő ott volt és éreztem a túláradó szeretetet irányunkban. Aztán jött a nagy pillanat, mikor a főhős eléri a nagy sóhajtás idejét és innen a néző mosolyogva hátradőlve konstatálja, happy end... Boldogan, míg meg nem...
Az a figyelő és mégis meglepett tekintet, a lágy, ám férfias vonalak, a szeretetteljes mosoly és a boldogság apró könnycseppje egyetlen arcon. Hogy lehet ennyi érzelem?! Hogy lehetséges ez, részben hozzám kötődik. A férfi akit annyi ideje és nem kis imádattal vegyítve szeretek. Ott volt, és minden rezzenése boldogságról árulkodott. Hozzám kötődve, engem emberszámba és kegyeibe emelve.
Itt még nincs vége a filmnek, bár a vége főcím talán beindult és sokan elhagyták a mozit egy mosdót keresve a méretes üdítő hatására mit a pénztárnál vettek...
Folytatódott a csoda, mert csak egyszerű hétköznapi mozzanatnak cseppet sem nevezhető.
Nem volt hullámzás, inkább a boldogság egy bizonyos fokú stagnálása majd ismételt emelkedés ha ez lehetséges. És mint kiderült nagyon is az.
Az éjszaka ha tervezett, ha spontán esemény csippenetjeitől is,de hihetetlen és valóságos volt.
Még érzem az illatát, látom a vonalait, ha lehunyom a szemeim. Hallom a nevetését, és mosolyra görbül a szám ha csak rá gondolok.
Nem hiszek a tökéletesben, de ha hinnék a hitem kötelezne, hogy megnevezzem mi is volt ez. Akkor azt mondanám egy apró család kezdet tökéletesen szépséges pillanata...
És bár mint mindennek, vége szakadt örökké életben marad a szívemben, a sötét és zavaros elmémben-lelkemben...
Az árny fényesebben ragyogott egy pillanatra, mint megannyi hófehér lélek ki a földön és égben jár,s kel...
2010. december 9., csütörtök
I'm Goth...
remember :
goth:
-don't always wear black
-don't worship satan
-are not evil
-do not want to kill anybody
-do not hate people
-are not always depressed
-can be happy too
-are usually nice people
-are normal, just like you (^^)
"Ne feledd szórakozás a középső neved, vagy legalább azt, a szótáradban ott a helye!
Bármit csinálsz gondolj rá: "szórakozva is lehet". Ha nem így teszel, ideje másként látni, egy rövid előretekintés a jövődbe, és nincs időd unatkozni, szomorkodni!"
"A gótok zöme szívesen boncolgatja a társadalom szemében vélt tabutémákat, mint például a halált, az elvont dolgokat, a misztikumot, stb. Kicsit úgymond fordítva látják a világot, mint az emberek nagy része.
A gótok általában érzelmes emberek, érzékenyebbek, mint a mai robotlelkületű társaik, sokat foglalkoznak a barátaikkal, mások érzelmeivel, sokszor háttérbe szorítva a magukéit. Sok ember összekeveri a gótokat az emósokkal, ami tulajdonképpen a tudatlan közvélemény gyakori tévedése.
A gót egy szubkultúra, mely mindenre kihat. Legyen szó kinézetről, viselkedésről, művészetről, zenéről vagy éppen bármiről. A gót zenei világában számtalan stílus keveredik, a rockon át az elektro zenén keresztül egészen a klasszikus operákig. Ezeket a zenéket leginkább a sötét hangzásvilág köti össze.
Mint már említettem, a gót a kinézetre és a viselkedésre is kihat, és mivel minden ember más, a kezdeti kultúra is ennek megfelelően több ágra szakadt, és mára már rengeteg alstílusa létezik. Ilyen például a...
- tradicionális gót (tradgoth)
- romantikus gót (romantic goth)
- cyber gót (cyber goth)
- fétis gót (fetish goth)
- hippi gót (hippy goth)
- lolita gót (gothic lolita)
- industrial gót (industrial goth)
- vidám gót (perky goth, perky=csintalan)
- bánatos gót (mopey goth)
- vállalkozó, dolgozó gót (corp goth)
- viktoriánus gót
- metálos gót (metalhead)
- vámpír gót
- kabaré gót (cabaret goth)
- Steampunk gót
- stb."
A sok hasonló, és mégis kissé eltérő jegyeknek köszönhetően és hibáztathatóan gyakran nem lehet egy bizonyos kategóriába bezsúfolni a szerencsétlen kiszemeltet.
Tehát én is csak annyit tudok mondani gót voltam/vagyok/leszek, hogy milyen majd az élet megmondja :)
goth:
-don't always wear black
-don't worship satan
-are not evil
-do not want to kill anybody
-do not hate people
-are not always depressed
-can be happy too
-are usually nice people
-are normal, just like you (^^)
"Ne feledd szórakozás a középső neved, vagy legalább azt, a szótáradban ott a helye!
Bármit csinálsz gondolj rá: "szórakozva is lehet". Ha nem így teszel, ideje másként látni, egy rövid előretekintés a jövődbe, és nincs időd unatkozni, szomorkodni!"
"A gótok zöme szívesen boncolgatja a társadalom szemében vélt tabutémákat, mint például a halált, az elvont dolgokat, a misztikumot, stb. Kicsit úgymond fordítva látják a világot, mint az emberek nagy része.
A gótok általában érzelmes emberek, érzékenyebbek, mint a mai robotlelkületű társaik, sokat foglalkoznak a barátaikkal, mások érzelmeivel, sokszor háttérbe szorítva a magukéit. Sok ember összekeveri a gótokat az emósokkal, ami tulajdonképpen a tudatlan közvélemény gyakori tévedése.
A gót egy szubkultúra, mely mindenre kihat. Legyen szó kinézetről, viselkedésről, művészetről, zenéről vagy éppen bármiről. A gót zenei világában számtalan stílus keveredik, a rockon át az elektro zenén keresztül egészen a klasszikus operákig. Ezeket a zenéket leginkább a sötét hangzásvilág köti össze.
Mint már említettem, a gót a kinézetre és a viselkedésre is kihat, és mivel minden ember más, a kezdeti kultúra is ennek megfelelően több ágra szakadt, és mára már rengeteg alstílusa létezik. Ilyen például a...
- tradicionális gót (tradgoth)
- romantikus gót (romantic goth)
- cyber gót (cyber goth)
- fétis gót (fetish goth)
- hippi gót (hippy goth)
- lolita gót (gothic lolita)
- industrial gót (industrial goth)
- vidám gót (perky goth, perky=csintalan)
- bánatos gót (mopey goth)
- vállalkozó, dolgozó gót (corp goth)
- viktoriánus gót
- metálos gót (metalhead)
- vámpír gót
- kabaré gót (cabaret goth)
- Steampunk gót
- stb."
A sok hasonló, és mégis kissé eltérő jegyeknek köszönhetően és hibáztathatóan gyakran nem lehet egy bizonyos kategóriába bezsúfolni a szerencsétlen kiszemeltet.
Tehát én is csak annyit tudok mondani gót voltam/vagyok/leszek, hogy milyen majd az élet megmondja :)
2010. december 8., szerda
A legszűkebb család, álom pillanatok
A lusta nap álmos sugarait ha nehezen is, de átengedte a felhő sűrű ölelő paplanja.
Ez a hajnal más volt mint eddig megannyi korábban. Nem voltam egyedül. Nem, nem úgy ahogy mostanság mindig fogalmaztam, hogy mi voltam. Most igazán mi voltunk. 2 személy- 3lény... :)
Annyiszor elmondtam már, nem vagyok valami közvetlen érintkezős emberke, de most képtelen voltam betelni azzal a jóleső gondolattal, hogy álmában is ölel. Tudom nem nagy dolog ez, ha az ember rendes kapcsolatban él. Ehh... rendes kapcsolat... van egyáltalán rendetlen kapcsolat?
Inkább úgy mondom, aki kapcsolatban él, nem pedig olyan kusza és érthetetlen kötelékben, mint ő és én.
Óvatosan megfordulok. Úgy érzem csak akkor hiszem el, hogy itt van, ha láthatom. Talán túl óvatos voltam, mert szorosabban ölelt és azt motyogta: "Ne menj még."
Hova is mehetnék?! De ekkor feltűnt, hogy nem otthon vagyok. Ez a hely ismeretlen, az ágy jóval nagyobb és a szoba sem az enyém. Hol vagyok?!
Nem, nem számít csak az, hogy Ő itt van. Nézem alvó arcát, fel sem tűntek apró csíkjai eddig. A történések megmutatkoztak szeme, homloka vonalain. Mennyi feladat, probléma és megoldandó gond vár rá még ebben az érdekes hónapban. Elszégyelltem magam, mikor lettem ilyen önző?! Tényleg képes voltam ebben a férfiban bűntudatot ébreszteni?! Úgy éreztem én húztam azokat az apró mélyedéseket valami láthatatlan pengével. Miért tettem ezt vele?! Hogy lehetek ilyen szörnyű????
Lágyan elmosolyodik, majd azt motyogja: "Tudom,hogy nézel. Nem tudok aludni." A mosoly eltünteti a gond árkait, és ajka körül megjelennek a nevető ráncocskák.
Hát ezért nem láttam eddig, mindig próbált mosolyogni. Erős tudom jól, de én az embert szeretem, nem a szobrot.
Jó ideje először ismertem be magamnak ismét, hogy még mindig szeretem. Nem tudtam feledni, nem tudtam gyűlölni hiába volt fájó a múlt.
Kinyitotta szép szemeit, ott volt minden. Múlt, jelen, elképzelt jövő. "Jó reggelt szerelmem!" pislogott, így nem látta megremegő ajkaim.
Jó reggelt...hunytam le szemeim
Még mindig képtelen vagyok rá. Nem megy...MIÉRT?!?!?!?!
Megfordultam és megpróbáltam vissza aludni, ő megsimizte a hasam és mielőtt visszaaludt volna, csak annyit mondott: "Apa szeme fénye"
Két könnycsepp zárta vissza alvó szemeim. A kétkedő,mi nem hisz saját magába. Valamint a bizakodó, mi reménnyel telve várja a valódi csodákat...
Ez a hajnal más volt mint eddig megannyi korábban. Nem voltam egyedül. Nem, nem úgy ahogy mostanság mindig fogalmaztam, hogy mi voltam. Most igazán mi voltunk. 2 személy- 3lény... :)
Annyiszor elmondtam már, nem vagyok valami közvetlen érintkezős emberke, de most képtelen voltam betelni azzal a jóleső gondolattal, hogy álmában is ölel. Tudom nem nagy dolog ez, ha az ember rendes kapcsolatban él. Ehh... rendes kapcsolat... van egyáltalán rendetlen kapcsolat?
Inkább úgy mondom, aki kapcsolatban él, nem pedig olyan kusza és érthetetlen kötelékben, mint ő és én.
Óvatosan megfordulok. Úgy érzem csak akkor hiszem el, hogy itt van, ha láthatom. Talán túl óvatos voltam, mert szorosabban ölelt és azt motyogta: "Ne menj még."
Hova is mehetnék?! De ekkor feltűnt, hogy nem otthon vagyok. Ez a hely ismeretlen, az ágy jóval nagyobb és a szoba sem az enyém. Hol vagyok?!
Nem, nem számít csak az, hogy Ő itt van. Nézem alvó arcát, fel sem tűntek apró csíkjai eddig. A történések megmutatkoztak szeme, homloka vonalain. Mennyi feladat, probléma és megoldandó gond vár rá még ebben az érdekes hónapban. Elszégyelltem magam, mikor lettem ilyen önző?! Tényleg képes voltam ebben a férfiban bűntudatot ébreszteni?! Úgy éreztem én húztam azokat az apró mélyedéseket valami láthatatlan pengével. Miért tettem ezt vele?! Hogy lehetek ilyen szörnyű????
Lágyan elmosolyodik, majd azt motyogja: "Tudom,hogy nézel. Nem tudok aludni." A mosoly eltünteti a gond árkait, és ajka körül megjelennek a nevető ráncocskák.
Hát ezért nem láttam eddig, mindig próbált mosolyogni. Erős tudom jól, de én az embert szeretem, nem a szobrot.
Jó ideje először ismertem be magamnak ismét, hogy még mindig szeretem. Nem tudtam feledni, nem tudtam gyűlölni hiába volt fájó a múlt.
Kinyitotta szép szemeit, ott volt minden. Múlt, jelen, elképzelt jövő. "Jó reggelt szerelmem!" pislogott, így nem látta megremegő ajkaim.
Jó reggelt...hunytam le szemeim
Még mindig képtelen vagyok rá. Nem megy...MIÉRT?!?!?!?!
Megfordultam és megpróbáltam vissza aludni, ő megsimizte a hasam és mielőtt visszaaludt volna, csak annyit mondott: "Apa szeme fénye"
Két könnycsepp zárta vissza alvó szemeim. A kétkedő,mi nem hisz saját magába. Valamint a bizakodó, mi reménnyel telve várja a valódi csodákat...
2010. december 7., kedd
My Sexy Santa
Nem volt szánja, vagy szakálla.
Volt azonban mikulás sapkája, s piros nadrágja.
Nem hittem a szememnek, azt hittem káprázat.
Itt volt a férfi, ki után vágytam, annyira vártam.
Reggel még azt gondoltam fura egy nap, most viszont már hittem maga a csoda.
Santa jött el Alexnek álcázva, végül kiderült a titok.
Ő a Vikingek Királya! :)
Volt azonban mikulás sapkája, s piros nadrágja.
Nem hittem a szememnek, azt hittem káprázat.
Itt volt a férfi, ki után vágytam, annyira vártam.
Reggel még azt gondoltam fura egy nap, most viszont már hittem maga a csoda.
Santa jött el Alexnek álcázva, végül kiderült a titok.
Ő a Vikingek Királya! :)
Kelták vikingje, vikingek királya
Ki férfi, több annyi másnál, ő minden és semmi. Kezdet, vég és köztes csodás rövid és fájó pillanat.
Megadatott számára a lehetőség, hogy többé váljon, mint remélte és tett ezért, míg végül el nem érte.
Egyetlen fakó szürke folt volt csak makulátlan életében, egy sötét árny, ki híven követte, féltette, szerette.
Szerette, csodálta, remegve kívánta: "Oh, bár lenézne és meglátna, de mit tehetne, hisz ő jó, mit jó kiváló. A leggyönyörűbb halandó..."
A férfi hallotta sóhaját, és talán önként, vagy egy mégis létező tündér segítségével, de észre is vette az árny epekedő, félő, reszkető lényét.
Mosolyával köszöntötte, barátságot ajánlott. Majd e barátság percről percre szerelmet kiáltott.
Az árny nem hitt fülének, nem hitt szemének. Ijedtében menekült, tagadott, eltűnt felszívódott. Gyűlölte magát lénye miatt, mégis remélt a viking talán lesz oly bolond, hogy továbbra is érdekelje egy ilyen lény, mint az árny.
A remény lassacskán foszladozik, de aztán jön a robbanás a hatalmas tűzijáték parádé és minden ostobaság.
Az annyiszor elképzelt látomás megelevenedik a valóság sivár síkján.
A viking király széles mosollyal, széttárt karokkal köszönti az árnyat aki csak azt tudja suttogni magában, hogy lehet?! Miért érzem itthon magam?! Miért féltem, hogy sosem láthatom újra?! És miért szöktem el előle, ha így érzek. Ha boldog vagyok amiért rám talált.
-Szeretlek! -mondja a kelta csoda, az árnynak talán túl sok, talán összeroppan egyetlen szótól. Nem képes kimondani, ettől pedig majd szét szakad.
***
Voltak jó idők, szép napok, és persze akadtak borús szomorkás időszakok. De egy biztos volt az árny rajongva szerette vikingjét a viking tetteit pedig áthatotta a még most is hihetetlennek tűnő szeretet, s szerelem.
Kézzel fogható volt az örökké, nem csak kósza álomkép. A remény díszes csillaga ott ragyogott mindkettőjük szíve felett.
Nem voltak folyton együtt, mégis össze kapcsolódtak gondolataik és a technika útján. Hosszú volt az idő, de megérte az új pillanatért.
Így látta az árny, s a viking.
Aztán nehézségek jöttek, bár együtt legyűrték őket a félelem beivódott a sejtjeikbe és a gondolataikat beszennyezte. Végül a viking lemondott az árnyról. Az árny értetlenül, összetörve állt némán. Szíve mélyén hitte, hogy így lesz. Hisz nem kellhet egy olyan személynek, mint a harcos, a viking király...
***
Újabb és újabb emelkedés és zuhanás, de aztán mindig visszatérünk az eredeti állapothoz...
Hitetlenség, mégis olyan mértékű ragaszkodás él az árnyban ami lehetővé teszi, hogy sebezhetőbb legyen mint korábban valaha is volt. Miért van ez?! Miért ő és miért vele?! Válaszok nincsenek, csak folyamatos kérdések zápora zúdul, valamint a remény és félelem émelyítő keveréke. Mi lesz holnap? Holnap után, vagy az után?! Hányszor kell fel még a nap, míg végül rá un és lent marad?!
Megadatott számára a lehetőség, hogy többé váljon, mint remélte és tett ezért, míg végül el nem érte.
Egyetlen fakó szürke folt volt csak makulátlan életében, egy sötét árny, ki híven követte, féltette, szerette.
Szerette, csodálta, remegve kívánta: "Oh, bár lenézne és meglátna, de mit tehetne, hisz ő jó, mit jó kiváló. A leggyönyörűbb halandó..."
A férfi hallotta sóhaját, és talán önként, vagy egy mégis létező tündér segítségével, de észre is vette az árny epekedő, félő, reszkető lényét.
Mosolyával köszöntötte, barátságot ajánlott. Majd e barátság percről percre szerelmet kiáltott.
Az árny nem hitt fülének, nem hitt szemének. Ijedtében menekült, tagadott, eltűnt felszívódott. Gyűlölte magát lénye miatt, mégis remélt a viking talán lesz oly bolond, hogy továbbra is érdekelje egy ilyen lény, mint az árny.
A remény lassacskán foszladozik, de aztán jön a robbanás a hatalmas tűzijáték parádé és minden ostobaság.
Az annyiszor elképzelt látomás megelevenedik a valóság sivár síkján.
A viking király széles mosollyal, széttárt karokkal köszönti az árnyat aki csak azt tudja suttogni magában, hogy lehet?! Miért érzem itthon magam?! Miért féltem, hogy sosem láthatom újra?! És miért szöktem el előle, ha így érzek. Ha boldog vagyok amiért rám talált.
-Szeretlek! -mondja a kelta csoda, az árnynak talán túl sok, talán összeroppan egyetlen szótól. Nem képes kimondani, ettől pedig majd szét szakad.
***
Voltak jó idők, szép napok, és persze akadtak borús szomorkás időszakok. De egy biztos volt az árny rajongva szerette vikingjét a viking tetteit pedig áthatotta a még most is hihetetlennek tűnő szeretet, s szerelem.
Kézzel fogható volt az örökké, nem csak kósza álomkép. A remény díszes csillaga ott ragyogott mindkettőjük szíve felett.
Nem voltak folyton együtt, mégis össze kapcsolódtak gondolataik és a technika útján. Hosszú volt az idő, de megérte az új pillanatért.
Így látta az árny, s a viking.
Aztán nehézségek jöttek, bár együtt legyűrték őket a félelem beivódott a sejtjeikbe és a gondolataikat beszennyezte. Végül a viking lemondott az árnyról. Az árny értetlenül, összetörve állt némán. Szíve mélyén hitte, hogy így lesz. Hisz nem kellhet egy olyan személynek, mint a harcos, a viking király...
***
Újabb és újabb emelkedés és zuhanás, de aztán mindig visszatérünk az eredeti állapothoz...
Hitetlenség, mégis olyan mértékű ragaszkodás él az árnyban ami lehetővé teszi, hogy sebezhetőbb legyen mint korábban valaha is volt. Miért van ez?! Miért ő és miért vele?! Válaszok nincsenek, csak folyamatos kérdések zápora zúdul, valamint a remény és félelem émelyítő keveréke. Mi lesz holnap? Holnap után, vagy az után?! Hányszor kell fel még a nap, míg végül rá un és lent marad?!
2010. december 6., hétfő
V for Vendetta Vayolet búcsúja
"Bár még sosem találkoztam veled, sosem voltam veled, sosem nevettem veled, sosem sírtam veled. Én mégis szeretlek! Szeretlek Téged!"
V, mint Vérbosszú
V for Vendetta
Anglia diktatúrától szenved a nem is olyan távoli jövőben. A tévéből dől a propaganda, a titkosrendőrség pribékjei mindenkit rettegésben tartanak. Evey-t, a fiatal lányt egyik este elkapják az utcán, a halál torkából egy titokzatos alak, V szabadítja ki. A férfi a négyszáz éve kivégzett lázadó, Guy Fawkes álarcát viseli. Fawkes társaival együtt levegőbe akarta röpíteni a parlamentet, hogy az országot megszabadítsa a zsarnokságtól. De a merénylet meghiúsult, az összeesküvők bitón végezték. Evey apránként megismeri V múltját, mely a férfi bosszúvágyát táplálja. És miközben maga is megjárja a diktatúra börtöneit, rájön, hogy V ugyanarra készül, amire annak idején Fawkes.
A V mint vérbosszú egyszerre kalandfilm, politikai thriller és antiutópia, amely a zsarnokságról, az elnyomásról, a média agymosásáról szól és azt vizsgálja, mi történik, ha egy diktatúrában az egyén a saját kezébe veszi a törvényt. "Ne kérdezz, ne kritizálj, ne is gondolkodj: a Párt mindent jobban tud" - üvölti a gonosz kancellár. Azt mondja, hogy megvédi az embereket a terroristától, ugyanakkor erre hivatkozva állandó rettegésben tartja őket, miközben lábbal tiporja a szabadságjogaikat.
Magával ragadó film a remény, az egyén és társadalom kapcsolatáról. A fogadalmak, ígéretek betartásáról bármely elnyomás ellen.
"Az emberek nem emlékeznek az emberre aki megpróbálta végig vinni az eszményt, de elbukott. Viszont emlékeznek az eszményre. De az eszmény nem vérzik, nem érez, nem szenved, nem szeret. Mindenki az eszményre emlékszik, csak én hiányolom a férfit aki életre keltette az eszményt míg élek A férfit aki eszembe juttatta november 5. napját..."
"Az embert meg lehet ölni, de az eszményen nem fog a golyó..."
Suomi to in van
A hó mindig ezt hozza kik belőlem. Szeretem ezt az állapotot, hisz szeretem látatlanul,ismeretlenül is Finnországot.
Hihetetlen ekkora fokú kötődés valamihez amihez lényegében nincs semmi közöm. Vagy tán' mégis?!
Sokszor álmodtam fenyvesekről, friss gyönyörű szikrázó szűzi hóról, farkasokról és a kirobbanó gyilkos rohanásról köztük. Végül egy hatalmas szökkenés...
Svalbard, oh gyönyörűséges jéghegyeid, apró falvak, medvék, a sokkoló anyatermészet megkövült pillérei...
Istenek az égben, ahogy kipillantok az északi zenét hallgatva a havat felkavaró szél egyenesen felétek repít.
Miért, miért félek mégis?! Odin szakállára miért csak álmokban és képzeletben vagyok képes megtenni az örök utat?!
Egyszer talán sikerül élni az álmaim és nem csak álmodni az életet, egy jó életet... Addig pedig Köszöntelek Nuada herceg! *meghajol* Kérlek vezesd álmaim, messze csodák és varázslatok világában!
Hihetetlen ekkora fokú kötődés valamihez amihez lényegében nincs semmi közöm. Vagy tán' mégis?!
Sokszor álmodtam fenyvesekről, friss gyönyörű szikrázó szűzi hóról, farkasokról és a kirobbanó gyilkos rohanásról köztük. Végül egy hatalmas szökkenés...
Svalbard, oh gyönyörűséges jéghegyeid, apró falvak, medvék, a sokkoló anyatermészet megkövült pillérei...
Istenek az égben, ahogy kipillantok az északi zenét hallgatva a havat felkavaró szél egyenesen felétek repít.
Miért, miért félek mégis?! Odin szakállára miért csak álmokban és képzeletben vagyok képes megtenni az örök utat?!
Egyszer talán sikerül élni az álmaim és nem csak álmodni az életet, egy jó életet... Addig pedig Köszöntelek Nuada herceg! *meghajol* Kérlek vezesd álmaim, messze csodák és varázslatok világában!
2010. december 4., szombat
Az egész univerzum egyetlen hangban sűrítve
Majd egy hét telt el. Nah jó, csak pár nap...
Viszont ma értem el arra a pontra, hogy talán képes vagyok szavakba önteni azt a pillanatot ami számomra választ adott a kérdések kérdésére. A létezés céljára.
Egy aprócska szív akár a szárnyát bontogató kismadár. Egy gyermeki szív, kit mindennél jobban szeretek. A földre szállt menny, egy gyönyörű pillanatban sűrítve. És egy olyan kapocs amit remélem soha, semmi sem szakíthat el...
Csak álmodtam róla, oh mennyit. Most azonban valóság, nem csalárd káprázat.
Itt van ő, egy apró fénypont. Kit egy árny nagyon vár.
Egy homályos kép, s halk kattogás. Így tudatja élek én!
Egy nagy mosoly, pár boldog könny, és milliónyi érzelem...
Ő a csoda, tündér, apró manó, angyal szárnyait elrejtette és a földre költözött,
hogy egy emberi lény, s egy kósza árny örökké szerethesse... (L) Mocorgó
Viszont ma értem el arra a pontra, hogy talán képes vagyok szavakba önteni azt a pillanatot ami számomra választ adott a kérdések kérdésére. A létezés céljára.
Egy aprócska szív akár a szárnyát bontogató kismadár. Egy gyermeki szív, kit mindennél jobban szeretek. A földre szállt menny, egy gyönyörű pillanatban sűrítve. És egy olyan kapocs amit remélem soha, semmi sem szakíthat el...
Csak álmodtam róla, oh mennyit. Most azonban valóság, nem csalárd káprázat.
Itt van ő, egy apró fénypont. Kit egy árny nagyon vár.
Egy homályos kép, s halk kattogás. Így tudatja élek én!
Egy nagy mosoly, pár boldog könny, és milliónyi érzelem...
Ő a csoda, tündér, apró manó, angyal szárnyait elrejtette és a földre költözött,
hogy egy emberi lény, s egy kósza árny örökké szerethesse... (L) Mocorgó
2010. december 1., szerda
Légió
Legion
Az angyalok az Úr parancsát követve hajlandóak bármire. Amikor a világ teremtője megelégeli az emberi bűnök kiapadhatatlan folyamát, elveszítve minden hitét az emberiségben úgy dönt, hogy elküldi az angyalok légióját a Földre.
A Gabriel vezette sereg váratlan ellenállásba ütközik a halandók oldalára álló Michael arkangyal személyében, aki a Mojave sivatagban rekedt néhány emberrel együtt közösen veszi fel a harcot a légióval szemben. Michael már tudja, hogy a túlélők között lévő fiatal terhes nő meg nem született gyermeke az emberiség utolsó esélye.
Mert az angyalok nem kis pufók habcsók babák...
Idővonal
Timeline
A gyönyörű francia völgyben egy csapat régészhallgató professzoruk vezetésével egy XIV. századi kastély romjainak feltárásán munkálkodik. Csakhogy amíg Johnston professzor az ásatást pénzelő cég, az ITC központjába megy, a diákok felfedeznek egy kamrát, mely több mint 600 évig zárva volt. És a kamra mélyén két döbbenetes dolog várja őket. Egy bifokális lencse, melyet még nem találtak fel a kamra lezárásakor, és egy kézzel írt segélykérés 1357-ből Johnston professzortól!
A diákok azonnal az ITC központba mennek, ahol kiderül, hogy a cég vezetője, Doninger feltalálta az a gépet, amellyel háromdimenziós tárgyakat lehet átsugározni a téren. A szállítást akarta forradalmasítani vele, de véletlenül egy átjárót nyitott a XIV. századba, és Johnston professzor, aki személyesen akarta kipróbálni a találmányt, most ott ragadt a százéves háborúban! Vajon Johnston hű tanítványai túlélik-e a világtörténelem egyik legbrutálisabb csatáját és visszajutnak-e élve a XXI. századba?
Múlt és jelen ha összekeveredhet akkor össze is fog! Régészek a múlt kutatóiból az átélőivé válnak és belecsöppenek a nagy küzdelembe. Ahol élet és halál kötéltánca mellett még a szerelem is megtalálhat bárkit. Különleges Happy End válik valóra...
P.S.:I Love You
P.S.: I Love You
Holly boldog házasságban él Gerryvel. Amikor azonban a férje betegségben meghal, összeomlik, és nem akar tovább élni. Ám Gerry gondolt erre, a halála előtt számos levelet írt a nejének, melyek segítségével talán úrra lehet fájdalmán, és újra megtalálhatja önmagát. Az első Holly harmincadik születésnapján érkezik. A hangos levélben Gerry arra kéri, mozduljon ki otthonról és ünnepelje meg a születésnapját. Az elkövetkező hetekben, hónapokban újabb és újabb üzenetek jönnek a régi kedvestől, újabb és újabb kalandra buzdítva Hollyt.
Bár a könyv először jobban tetszett -sőt,rendesen háborogtam is,hogy átírták amcsira- de a maga nemében egy nagyon szép film, a szeretett személy elvesztése utáni újrakezdés történetéről.
Be kell vallanom,hogy a történet örökre a szívemnek kedves marad főként, hogy ezt a könyvet olvasva jutottam át életem eddigi legrosszabb időszakán. -bár igaz ami igaz megakadtam ott azóta is- Ami pedig az írónőt illeti Cecelia Ahern huszonéves fejjel írta meg a könyvét, sok tapasztalt öreg rókát is meglepett vele.
Érdemes rászánni az időt, sőt...még élvezni is szabad :)
Félhomály
Half Light
Craig Rosenberg hitchcocki thrillerében Rachel Carson (Demi Moore), a sikeres regényírónő élete darabokra hullik, mikor hétéves kisfia egy szerencsétlen balesetben vízbe fullad. Az asszony egy távoli, skót halászfaluban keres menedéket, ám pihenés helyett egy szörnyű gyilkossági ügy kellős közepén találja magát. Különös látomásai lassan az őrület határára sodorják, ahol már nincs határ a valóság és a képzelet között.
Szerelem, fájdalom, őrület, szenvedés, féltékenység, gyilkosság, bánat, harag... Ebben a filmben mindez megtalálható. Ráadásul a zenéje, és a helyszín páratlan összhangja megadja a kezdő lökést, hogy a történettel sodródjunk.
Ház a tónál
The Lake House
Kate egy chicagói kórházban vállal állást, ezért megválik a bérelt tóparti háztól. A postaládában üzenet hagy a következő bérlőnek, melyben kéri, hogy az ide érkező leveleit továbbítsa neki. Amikor a következő bérlő, Alex az építész megérkezik, teljesen más kép fogadja. A ház elhanyagolt, sűrűn be van nőve gazzal. Alex elhatározza, hogy rendbe hozza a házat. Egy különös eset arra sarkallja, hogy elővegye Kate levelét és válaszoljon rá. Kiderül, hogy Alex és Kate kétévnyi távolságban él egymástól. Levelezni kezdenek egymással, és kapcsolatuk egyre jobban elmélyül.
Nos a legfontosabb a fenti sorokból nem derül ki. A két lakót a ház postaládája köti össze, így tudnak levelezni pedig más idősíkban vannak. És, hogy ez miért is furcsa Alex adja el Katenek a házat, mégis a történetben ő az "új" lakó.
Csak jót tudok róla mondani. Mikor feladni készülöm a várakozást ez a film mindig átsegít a nehéz pillanaton. Megmutatja, hogy érdemes akár éveket is várni a szeretett személyre. Tudom-tudom a film nem a valóság, de inkább valótlanba kapaszkodom és álomvilágban élek,mintsem a normális lét...
Bár nem vagyok épp a romantikus filmek pártolója, de ezt a történetet nagyon, de nagyon megszerettem.
Lány a vízben
Lady in the Water
Cleveland Heep egy hatalmas bérház házmestere. A volt orvos a múltja elől menekül, és a munkájába temetkezik. A férfi rájön, hogy valaki rejtőzik az épületben. A csodálatos, nimfaszerű lány az úszómedence alatti járatokban él. A narf a mesebeli Kék Világból érkezett, hogy fontos küldetést teljesítsen. Nem szeretne mást, mint visszatérni saját világába, ám gonosz szörnyetegek leselkednek rá, hogy megakadályozzák ebben. Ha sikerül a tervük, az emberek világát szörnyű katasztrófa érné. Miközben Cleveland és a többi lakó igyekeznek fellebbenteni a fátylat a lény titkáról, ők is a történet részévé válnak.
A film egy olyan meséről szól ahol nem a látvány és a digitális effektekkel nyeri el a néző figyelmét, hanem a saját fantáziánkat hívja segítségül, hogy a történettel egy csodás kalandba cseppenjünk. Elvarázsol a maga egyszerű bájával. Én nagyon megszerettem a történetet már első nézésre és azóta csak még mélyebben merülök ha újra és újra előveszem...
Üdvözlünk csodás asszonyság
Védelmező puha szárnyaival fedi be az éjszakai égbolt örvénylő mély sötétjét.
Az ember azt hinné, minden rendben, hisz a végtelen űr elől elrejtett mindent a lassan suhanó fehér felleg.
Ahogy nézem pelyhedző bolyhait, akár egy melengető paplan mi betakar és felmelegít ha fázom betegségem idején.
Ám a védelme, talán túlzott is. Hiszen nem csak óv,tilt is...
Elvette lehetőséget, hogy láthassam kedves barátomat a holdat.
Pedig annyi emlék, gondolat, még több kérdés, remény, aggodalom fűz hozzá szoros barátságban. Utána kémlelem az eget, de nincs egy folt, se egy aprócska szakadás ahol beleshetne rám hatalmas szemével.
Egyedül vagyok, s fázom...
***
Hatalmas csipke ruháját elsimította szélkezeivel a tél.
Pompázatos fátyla beterít fűt, fát, dombot,s hegyet.
Apró pettyes vert csipkeként díszítik a szoknyát a fenyőerdők,
S megannyi gombként rajzolódnak ki a városok.
Ő, kit előhírnöke a mindszenteki éj bejelentett már.
Ki fagyos viselkedése és jeges szíve ellenére annyi ember szeretetét magáénak tudhatja.
Egy gyönyörű nő, egy csillogó díva.
Az északi/déli szél szárnyán járja be a bolygót,
Elfoglalja, uralja a földet heteken át.
Ő, mindenhol ott van, földön, vízen, levegőben,
Madarak, fák, emberek szívében...
Várják, nem várják akkor is érkezik,
Hiszen ő olyan páratlan a maga nemében.
Tél-tél-tél, havas nagyasszony köszöntünk ismét!
Az ember azt hinné, minden rendben, hisz a végtelen űr elől elrejtett mindent a lassan suhanó fehér felleg.
Ahogy nézem pelyhedző bolyhait, akár egy melengető paplan mi betakar és felmelegít ha fázom betegségem idején.
Ám a védelme, talán túlzott is. Hiszen nem csak óv,tilt is...
Elvette lehetőséget, hogy láthassam kedves barátomat a holdat.
Pedig annyi emlék, gondolat, még több kérdés, remény, aggodalom fűz hozzá szoros barátságban. Utána kémlelem az eget, de nincs egy folt, se egy aprócska szakadás ahol beleshetne rám hatalmas szemével.
Egyedül vagyok, s fázom...
***
Hatalmas csipke ruháját elsimította szélkezeivel a tél.
Pompázatos fátyla beterít fűt, fát, dombot,s hegyet.
Apró pettyes vert csipkeként díszítik a szoknyát a fenyőerdők,
S megannyi gombként rajzolódnak ki a városok.
Ő, kit előhírnöke a mindszenteki éj bejelentett már.
Ki fagyos viselkedése és jeges szíve ellenére annyi ember szeretetét magáénak tudhatja.
Egy gyönyörű nő, egy csillogó díva.
Az északi/déli szél szárnyán járja be a bolygót,
Elfoglalja, uralja a földet heteken át.
Ő, mindenhol ott van, földön, vízen, levegőben,
Madarak, fák, emberek szívében...
Várják, nem várják akkor is érkezik,
Hiszen ő olyan páratlan a maga nemében.
Tél-tél-tél, havas nagyasszony köszöntünk ismét!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)