rossz barát...

A legfehérebb rózsának is fekete az árnyéka...
És a legcsodálatosabb embernek is lehet rossz barátja. Főleg, ha engem a barátjának nevez. Rossz ember,rossz társ,rossz barát,igen ez vagyok be kell látnom,és nem örökké a világot neveznem gonosznak. Magamnakvaló, magányos, hisztis, depressziós, bunkó, önző, undorító, szörnyű,és ki tudja még micsoda szemét... Régen nem akartam gondot okozni,és nem kértem segítséget,csendben kínlódtam,belátom ez hiba volt. Ám mióta rádöbbentem,hogy a kimondatlan dolgok épp olyannyira elszakítják az embert másoktól,mint bármi megfogadtam,hogy ha találok olyan embereket kinyitom a lezárt kaput. Miután megtörtént, újra és újra megbántam,mert a kimondott dolgok,pláne esetemben fájóak tudnak lenni. Vagy épp sebezhető felületet nyújtanak ami mindig kihasználásra kerül. De már késő lett, és nem tudtam visszamászni arra a bizonyos lóra,hisz mindkét feléről leestem. Míg engem,a gyengét támogatnak,én nem teszek semmit. Nem vagyok ott,mikor egy barát elveszti a lehetőséget,hogy boldog családapa lehessen,mikor egy barát küzd a családja és más félreértéséből fakadó bánattól,mikor egy fogadott nővér az egészségéért küzd,és mikor egy fontos személy boldogulni próbál a sötétségben... Hát ez lennék, egy egy lény aki csak kihasznál másokat,pedig ha egyszer képes lennék rá elengedném azokat akiket szeretek és fontosnak tartok,hogy végre magukkal törődjenek, boldogok legyenek, elfelejtsenek... Mert így végre megtenném azt amit rég kellett volna.