Van úgy,hogy az ember álma élethűbb a valóságnál,és ekkor az álmodozó lélek nem akar kiszakadni az idilli világból. Ébredéskor rádöbben,hogy visszazuhant a valóság szennyes mélységébe. Ám mi van,ha épp a valóság bizonyul hihetetlenül mély,sötét és rossz álomnak. Mikor az ember sirva könyrög az álomért,mert már csak abban a pár kósza képben érzi a reményt, a megnyugvást. És az álom nem jő el, az éjszaka tovaszáll. A lusta nap már hajnalban kiégeti az ember retináját és a bőrét felperzseli. A lélek már azt hiszi,hogy megálmodta a poklot és fel akar ébredni,de hiába csipkedi magát. A kép csak nem akar megszakadni...
Ekkor elhatározás születik. Menekülni, menekülni bármi áron. Feladná a lelkét,hogy a földi kínt a mélységibb,démonibb pokolra cserélje. Ha megtenné és szembesülne mindennel újra és újra meghalna. Ám ő gyáva, nem képes megejteni az apró vágást, a pisztojt nem emeli a halántékához,vagy épp hiába nyomja a szájába a ravaszról letáncol az ujja, és a kötélbe dugott fej nem szorul meg,mert a remegő lábak nem képesek elrugaszkodni a mozgó székről.
Hirtelen talál egy apró kapaszkodót,legyen az bármilyen gyenge?! Talán,de az is lehet,hogy az életében olygyakori gyávaság tartja életben és nem a remény,az élni akarás. A mélység sötétjében az ember szeme megszokta már a sötétet és nem látja a remény apró sugarát,mégha az az arcába világít,akkor sem. De valami akkor is érdekes. Miért íródik meg a búcsúlevél?! Ha nem látja a fényt miért akar nyomot hagyni? Hisz nem lenne csak egyszerű eltünni nyomtalanul?! A társadalom ma már eltiporja az erőseket is, és így a sebzetteknek mégkevesebb esély nyílik a megmenekülésre és életre,de mikor változott meg mindez?! Mikor lett fontosabb az előre jutás az örökös birtoklás és ragozás, enyém-értem-nekem... Ha végre akad valaki aki nem így él, ő segíteni próbál megsérül...bántják,sértik,sebzik... ám ő mégsem adja fel. angyalként lépdel a pokol földi központjában és próbál egy apró mennyt szétosztani az emberek lelkébe. Mert el kell hinni,hogy a hullámok megölhetnek,de ha a levegőt bent tartod a víz alatt végül a partra sodródsz. Ám aki egyszer meglátja az űrt,a feneketlen sötétet a leke egy darabja sosem feledi. Válhat boldoggá,de tisztában lesz azzal mi a vesztenivalója,talán ekkor jobban küzd,mint valaha. Talán a sebzettek életerősebbé válhatnak,mint a folyamatosan erősek...csak egy kis angyali noszogatás kell és a remény sugarának észrevétele,hogy megláthassa a kapaszkodót a szakadék falán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése