Valami megváltozott, ez nyilvánvaló. A görbe lassancskán haladt felfele,majd megugrott és talán elérte a csúcsot. A vágyakozás és tervezés még stagnálta a vékony vonalkát,majd megtörtént az amitől tartottam. Lassú,de biztosnak tűnő zuhanás. Szárnyak nélkül zuhanni a mélybe, a magány sötétjébe. Nem akartam elhinni,próbáltam csapkodni,de ő nem volt ott,hogy szárnyam legyen. A szép álom,hogy jövőnk lehet,egy csapásra elfelejtődött. De bennem még élesen él,és fáj,hogy hirtelen elfelejtődött a terv,az érzés. Mindenből hirtelen némaság és semmi... Egy másik világba kerültem át,és itt minden más,mint amit elgondoltunk.
Elfelejtett,lecserélt... Már nem vagyok érdekes,vagy tényleg bárhol találhat jobbat,és meg is történt. Elvesztettem volna?! Talán,de talán nem teljesen. A görbe talán megáll még a teljes vég előtt... Talán csak tél van a sok érzelemben és alszik a szenvedély, a tűz, az örökké. Vagy csak én kapaszkodom a romokba vakon,és felesleges reménnyel telve?!
Ha maradt valami, ha nem vesztettem el teljesen fájdalommal,de jobban kapaszkodom belé,mint eddig valaha bármibe. Ha eltűnt a fellángolás,de nem tűnik el ő,nagyot nyelek és támogatom ha kell, boldog leszek ha ő is az, és segítem,ha megkér. Mert számomra ő lett minden,még ha csak egy rövid fejezet jutott is nekem. Képtelen vagyok elfordulni,ha ennyire hozzákötöttem saját magam, a lelkem és a szívem. Ha nem lesz jövőm,elfogadom...de nem mondhatok le róla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése