Átgondoltam jó párszor az utóbbi időszakot, már nem emlékszem, hogy mi volt az a pillanat amikor beleszerettem. Hogy lassan, vagy gyorsan történt mindez.
Voltak időszakok amikor igen is kellett sakkoznom, nem is keveset. Akadtak csúcsok, síkok és völgyek, de folyamatosan ott volt valami a felszín alatt ami tovább hajtott.
Aztán végül sok-sok idő múlva elvesztem benne... :)
Akadtak öröm és bánat könnyek, agyalások, remények. Megfogadtam, hogy kiszeretek belőle, hogy utálni fogom, hogy nem fog érdekelni egyszer.
Ellene nem tudtam küzdeni, hát küzdöttem magam ellen. Őrlődve a múlt és a valahol folyton remélt jövőben. Sok éjszaka aludtam el úgy, hogy arra gondoltam bárcsak szeretne! Bárcsak észrevenne...
Győzködtem magamat érte/mellette/ellene/miatta, próbáltam kitalálni, hogy miként is lehetne. Voltak nagyra törő, kevésbé és egyszerű álmaim is, mind-mind köré épült... Aztán szerencse, vagy sem -máig nem tudom-, de összeomlott minden.
A felcicomázott jövőképből nem maradt semmi, de talán nem is baj, végtére is végül nem veszik el semmi. Rá kellett ébrednem, hogy nincs értelme egyedül felépíteni azt amit megvalósítani talán sosem lehet, inkább megélni azt a percet ami megadatott veled!
Együtt az úton, társként tartson bármeddig -azért persze remélem sokáig :) -
és a jövőbeli énemnek üzenem, ha egyszer megkérdeznék miért?! A válasz: "Szereted, mert szereted! :) ilyen egyszerű a képlet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése