A legrosszabb dolog, hogy nem látom a szemét, nem érzem a jelenlétét, nem hallom a hangját...
Gyűlölöm a köztünk levő kilómétereket!
Hogy mások elérik és szerethetik, hogy minden olyan nehéz, és sokszor semmi sem jön össze.
Hogy a napjaim nélküle telnek.
Hogy úgy érzem hiába szeretem és sokszor csak nyűg vagyok.
Nélküle lefeküdni, hogy aztán miután vele álmodtam nélküle ébredjek.
Hogy pár percért is órákon át várok.

De mégis egy perc vele...azaz érzés...az istenekre!

Igazad volt Nee-san. Szükségem van a folyamatos érzésre, hogy szeretnek és bármit is jelentek, különben ugyan oda visszaesek ahonnan indultam. De vajon jogomban áll bárkitől ezt várni?! Előbb-utóbb mindenki megun és végül újra ott leszek.
Embergyár selejtje, ki hitetlenségével elveszti mindenki szeretetét...

újabb miértek

Miért nekem fáj folyton?
Miért kell mindig sírnom?
Miért érzem úgy, minden hiába?
Miért nem érzem, hogy bárki is szeretne?

Miért kellett megszületnem erre a földre?
Miért voltam én mindig ilyen gyenge?
Miért veszek folyton mindent a szívemre?
Miért reagálok így mindenre?

Miért kell folyton csalódást okoznom?
Miért bukom el a reményteljesnek hitt úton?
Miért fogadok felesleges küzdelmet?
Miért nem adtam fel már ezt az életet?

Miért szeretnék még mindig annyi mindent?
Miért álmodom folyton szebbnél szebbet?
Miért akarok boldog és boldog lenni?
Miért vágyom erre: "Újra vele lenni"?

Miért érzem biztosan, hogy szerettem, szeretem és fogom szeretni?!
Miért nem tudok kicsivel jobb lenni????!

akkor talán végre tényleg elhinném amit most még csak nem is merek remélni...

életed része

Sajnálom! Most már utólag én is belátom, hogy az a sok minden felesleges volt. Azt hittem elérhetek vele bármit. Hogy legalább egy csepp érzelmet kicsalhatok vele.
Mikor kiabáltam, sírtam és toporzékoltam.
Vagy csak épp duzzogás miatt nem szóltam,
inkább megnémultam.

Tudom-tudom-tudom...
Csak egy buta kislány voltam.

Arra gondoltam, átérezhető mindaz ami bennem van.
Hogy ha megéreznéd azt amit bennem okoztál,
megváltoztatná mindazt amit akarnál.

Tudom-tudom-tudom...
Csak egy buta kislány voltam.

Életed része akartam lenni,
ahogy csak bírnék mindent megtenni.
De elérhetetlen lélek vagy néha.
Sikertelen próbálkozásom vérző sebet vág...

Tudom-tudom-tudom...
Csak egy buta kislány voltam.

egyszer talán

Folyton folyvást kóboroltam. Hol elhittem, hogy befogadnak, hol kidobtak, hol hiába sírtam hátat fordítottak. Ám bennem mégis élt egy buta kis álom. Hogy egyszer végre lesz egy otthon és egy hely ahol azért, vagy épp annak ellenére aki/ ami vagyok végre megtűrnek. És ne adja ég, még esetleg szeretni is fognak...

Egyszer talán megtalálom. Véget ér kóborlásom, és életem új szakaszát másként látom, halálomkor pedig lesz egy teljesült álmom. Ha akadna végre valaki aki befogadna, ígérném, hogy meghálálom!

És ismételten kevésnek érzem magam a Boldog Szerelemhez...
Naiv bolond... *ajkán mosoly, szemében könnyek*

kérdések

Vajon lehet valakit annyira szeretni, hogy minden önmagad által felállított épp érvet le akarj rombolni?! Arra vágyni amit elveid alapján kivitelezhetetlennek mondasz?!
A saját céljaid érdekében elvennéd a jövőt attól akit szeretsz, hogy kiteljesítsd a legfrissebb nagy álmodat?!

Szeretet ez egyáltalán? Ha az, akkor mégis ki iránt érződik?! Iránta, vagy önmagad iránt, végtére is beáldoznád az ő álmait és jövőbeli céljait azért, hogy a sajátodat véghez vidd. Ha szeretsz egy embert meddig tart az ő és a te, és hol kezdődik a ti?

azt hiszem...

Mond csak Nee-san.
Emlékszel még a "régi" időkre?! Mikor faggatnod kellett, hogy mondjam el az érzelmeim mivoltát? Vagy amikor belezúgtam emberekbe kisebb-nagyobb időkre...
Mennyit tárgyaltuk a legutóbbi helyzeteket?! Azt a sok-sok sms-t és elemzést, mikor harapófogóval húztad ki belőlem a dolgokat. Kiálltál pasik mellett, vagy ellen, meghallgattál, szurkoltál és aggódtál.

Sokat gondolkoztam mostanság. Nem akartam hasonlítgatni, elemezni a mostani helyzetet, de mégis megtörtént. Teljesen más most, mint valaha. Különös, új, félelmetes...
Viszont erőteljes. :)

Amikor túlcsordulnak az érzelmek hajlamos vagyok könnyek formájában szabadjára engedni. Legyen az öröm, vagy bánat...

Nee-san! Azt hiszem Őt most Igazán Szeretem! Ha lehetséges 110%-osan is!!!
Nem tudom, hogyan, vagy miként, de egyszerűen annyi mindent másként látok mindent. Annyira vibráló és mégis pasztel és művészi. Ha rá gondolok csak egy hatalmas remegő, de boldog sóhaj tör fel a mellkasomból. A szívem táncra perdül, a gyomrom pedig összeugrik...

"Majd találkozunk... Mond ki te is... Először én, azután te...emlékszel?!"

Avagy a kézzel írott levél...egy darabka tőle és belőle ami mindig velem lehetne.
Buta vágy lenne?! Egy idétlen kósza gondolat?!

Nem is kell, hogy szerelemről szóljon! Maga az, hogy a papírt megérintette,hogy arra és rám szánta az időt, míg azt a pár sort papírra vetette... mindegy, majd elmúlik ez is, mint sok más dolog... eltemetve pihen egy fiók mélyén más hasonlatos dolgokkal egyetembe...

"Kedves John!
Majd találkozunk... Mond ki te is... Először én, azután te...emlékszel?!"

Szereted, mert szereted...ilyen egyszerű a képlet

Átgondoltam jó párszor az utóbbi időszakot, már nem emlékszem, hogy mi volt az a pillanat amikor beleszerettem. Hogy lassan, vagy gyorsan történt mindez.
Voltak időszakok amikor igen is kellett sakkoznom, nem is keveset. Akadtak csúcsok, síkok és völgyek, de folyamatosan ott volt valami a felszín alatt ami tovább hajtott.
Aztán végül sok-sok idő múlva elvesztem benne... :)

Akadtak öröm és bánat könnyek, agyalások, remények. Megfogadtam, hogy kiszeretek belőle, hogy utálni fogom, hogy nem fog érdekelni egyszer.
Ellene nem tudtam küzdeni, hát küzdöttem magam ellen. Őrlődve a múlt és a valahol folyton remélt jövőben. Sok éjszaka aludtam el úgy, hogy arra gondoltam bárcsak szeretne! Bárcsak észrevenne...

Győzködtem magamat érte/mellette/ellene/miatta, próbáltam kitalálni, hogy miként is lehetne. Voltak nagyra törő, kevésbé és egyszerű álmaim is, mind-mind köré épült... Aztán szerencse, vagy sem -máig nem tudom-, de összeomlott minden.

A felcicomázott jövőképből nem maradt semmi, de talán nem is baj, végtére is végül nem veszik el semmi. Rá kellett ébrednem, hogy nincs értelme egyedül felépíteni azt amit megvalósítani talán sosem lehet, inkább megélni azt a percet ami megadatott veled!

Együtt az úton, társként tartson bármeddig -azért persze remélem sokáig :) -
és a jövőbeli énemnek üzenem, ha egyszer megkérdeznék miért?! A válasz: "Szereted, mert szereted! :) ilyen egyszerű a képlet...

A hópelyhekkel üzenem...

Azt hiszem valami nagyon nagy és nagyon különleges dolog történik most velem. Voltam már szerelmes, de ez most más. Új, ismeretlen.
Nem tudom miként, vagy hogyan... Nincsenek kérdések, sem válaszok, csak Ő van...
Ő aki távol van akit nem érinthetek, mégis gondolataim foszlányai percenként szárnyra kelnek a széllel.
A tájat nézem és valahogy mégis őt látom, vagy ha lehunyom a szemem, mikor a telefonban meghallom a hangját...kicsit olyan, mintha itt lenne velem.
Hiába tudom, hogy ott az a sok-sok kilométer. Az út hosszú magányos és különös percei.
Amikor nincs velem, én mégis érzem.
Ha nem szólhatok hozzá, hát a hópelyhekkel üzenem: Hiányzol és Szeretlek!

Egérkével, vagy anélkül. Némán és hangosan. Nyíltan és titkosan. Örömmel-bánattal és bármi ezzel járóval, sokáig és erősen! :)

Közel egymáshoz 4. (+18)

Ölelések 4.

Csókok 3.

Annyi mindent le akarok és le is kellene írnom, de amikor itt vagyok, hogy most aztán... egyszerűen nem megy :)
De a szívem zakatol...