rossz barát...

A legfehérebb rózsának is fekete az árnyéka...
És a legcsodálatosabb embernek is lehet rossz barátja. Főleg, ha engem a barátjának nevez. Rossz ember,rossz társ,rossz barát,igen ez vagyok be kell látnom,és nem örökké a világot neveznem gonosznak. Magamnakvaló, magányos, hisztis, depressziós, bunkó, önző, undorító, szörnyű,és ki tudja még micsoda szemét... Régen nem akartam gondot okozni,és nem kértem segítséget,csendben kínlódtam,belátom ez hiba volt. Ám mióta rádöbbentem,hogy a kimondatlan dolgok épp olyannyira elszakítják az embert másoktól,mint bármi megfogadtam,hogy ha találok olyan embereket kinyitom a lezárt kaput. Miután megtörtént, újra és újra megbántam,mert a kimondott dolgok,pláne esetemben fájóak tudnak lenni. Vagy épp sebezhető felületet nyújtanak ami mindig kihasználásra kerül. De már késő lett, és nem tudtam visszamászni arra a bizonyos lóra,hisz mindkét feléről leestem. Míg engem,a gyengét támogatnak,én nem teszek semmit. Nem vagyok ott,mikor egy barát elveszti a lehetőséget,hogy boldog családapa lehessen,mikor egy barát küzd a családja és más félreértéséből fakadó bánattól,mikor egy fogadott nővér az egészségéért küzd,és mikor egy fontos személy boldogulni próbál a sötétségben... Hát ez lennék, egy egy lény aki csak kihasznál másokat,pedig ha egyszer képes lennék rá elengedném azokat akiket szeretek és fontosnak tartok,hogy végre magukkal törődjenek, boldogok legyenek, elfelejtsenek... Mert így végre megtenném azt amit rég kellett volna.

Lány a vízből

Szeretnék szeretni és szeretve lenni. De talán nem jár mindenkinek szeretet. Hiszen akkor szép lenne az élet, bármennyire is kínkeserves. Ha akad egy barát,vagy egy társ, legyen bármilyen kemény ütköző is elöttetek elhiszed,hogy átjuthattok rajta. Egyedül a belső ürrel bárhogy vergődsz is, összecsapnak a hullámok a fejed felett, míg végül már nem tudod merre juthatnál ki. Elmerülsz végérvényesen. Visszavonhatatlanul. Én még látom az eget a víz alól,és úgy érzem bárcsak feljutnék végre a felszínre. Ám a kinyújtott kezemet senki sem fogja. Merülök.

Nem búcsúztam el,nem éltem,nem szerettem halálosan és visszavonhatatlanul,nem élveztem dolgokat,nem nevettem,nem voltam boldog felhőtlenül. Csak kapálóztam a felszín alatt,és reménykedtem,hogy a vég előtt valaki eléri a kezem. Valaki aki a felszínen van, vagy olyan aki elhiszi,hogy közös erővel feljuthatunk...

Egy másfajta vég

Sokat gondolkoztam már,hogy amikor eltünnék vajon észrevenné e valaki?! És,ha igen,mégis mikor, miért,hogyan? Hiányoznék,vagy épp végre megtörténne aminek már meg kellett volna?! Ahogyan nagyanyám is megmondta "a családnak jobb lenne nélküled"...

Oh,bár születtem volna macskának,vagy kutyának. Akit ha elüt az autó,a gazdája talán megsirat és eltemet. Vagy,mikor ott hagy az út szélén magamra én pedig sóvárgok távolodó alakja után eljutok egy telepre egy vadidegen ember az utolsó percemben azt mondja: "Semmi baj,nyugi. Mindjárt rendben lesz minden..."és beadja az végső injekciót Én hálásan nyalnám meg a kezét köszönetként.

I'm Nothing

Soha senki nem volt még rám büszke. Még én magam sem. Szürreális álmaimat nem valósíthattam meg,vagyis semmit sem értem el. Nem voltam kiemelkedő,sem jó,de még átlagos sem. Megpróbáltam elhitetni magammal,hogy más vagyok,de épp ezért különleges. De ez nem így van. Semmi sincs bennem. Se múltam,se jelenem,se jövőm. Semmi vagyok.

Klipp forgatásom I.

Ha történt már veled olyan,hogy egy zenét hallgatva történetet láttál magad elött ha stimmelt a zenével,ha nem akkor tudod mire gondolok. Ha nem,próbáld ki. Jó dolog is kisülhet belőle... :)

Egy lány ácsorog az esőben,a következő képen a városban sétál,verőfényes napsütés,mindenfelé boldog emberek, párok,gyerkőcök bicajjal,családok sétálnak. A lány kissé fakó,és magányos egyedül,senki sem veszi észre őt. Csak megy és megy,ám egyszer csak megáll és feladja, nem akar már küzdeni az életéért. Mikor már majdnem késő,majdnem vége az életének egy hangot hall,és egy kétségbeesett arcot lát,de nem tudja kivenni ki lehet az. A férfi szólongatja,küzd az életéért,de lassan elsötétül. Új jelenet. A lány sétál az utcán. Vidám emberek veszik körül,de már nem átlátszó és nem szomorú. A tömegből egy mosoly tűnik ki,a férfié aki küzdött érte. Összetalálkoznak,és együtt indulnak tovább,de a napsütésben meglátszik a férfi angyal szárnyai... Egy tollpihét fúj tovább a szél.

mint Davy Jones...

Gyűlölöm-gyűlölöm-gyűlölöm...

Nem, nem őt...magamat,amiért hittem és hagytam,hogy újra és újra megsebezzen. Nem vagyok más,csak egy naív bolond. De bár kivághatnám a szívem,hogy többé ne érezhessem mindezt. Eldobnám messzire,és vissza sem néznék,meglehet akkor elvesztenék mindent,de végre nem fájna többé a terhe.

Itt vagyok, boldog (vagyok) is lehetek...

Napsütéses délután hazafele a buszon. Az ablakon kibámulva és zenét hallgatva próbáltam magam máshova képzelni. Jobb helyre,a boldogság nyitott kapujába, olyan emberekkel akik szeretnek és én szeretem őket... A bombok,és a kisebb fák surrantak a messzeségbe,a szántóföld növényei hajlongtak a hűs szélben. Verőfényes napsütés volt,de mégsem olyan rekkenő. Igazi kellemes nyári nap. A képzeletem kutatott a messze távolba,hogy vajon hol lehetek,hol lehetnék boldog és élettel teli végre. A város sosem volt a nekem való hely,hisz mindig is távolról figyeltem az embereket és kerültem a tömeget... A síkság nem adott semmi fantáziát,hisz nem volt domb,hegy ami elrejtette és felfedte a titkokat. A vízpart szép,de ha zsúfolt,kiesett... Az egyik túl forró a másik túl hideg. Aztán a képzeletem és a tekintetem nem a távolt páztázta, vagyis igen,de már nem képletesen... Megpillantottam a szarvasokat. Nem ritka,ám mégis szívderítő látvány élve és együtt látni ezeket a gyönyörű növényevőket. Végül eltűntek a fák között,de a varázslat elragadott és a fák között jártam máris,velük és más lényekkel. Hihetetlen képek voltak. Már-már mesebeliek,de csak én láttam,én éltem át,ez elszomorított viszont ráébresztett,hogy ezért nem mentem még el,mert itt láthatom mindezt. Igazán elememben lehetek,igaz nem az emberekkel,de nekik úgy sem hiányzom.

XXX

Pár nappal később vihar közeledett. A menny dübörgött,a szél csavarta a felkötözött virágokat,a felhők veszélyt sejtetve gördültek,hánykolódtak az égen,mint egy hatalmas hajó a fekete tengeren. A villámok felhasították az összekevert felhőket,én eltörpülve és ámulva áltam a fűben. Élveztem minden pillanatot, a felhők közé vágytam a villámokkal cikázni,a szél hátán suhanni az égen... Visszatértem a földre,és folytattam azt amit korábban. Polcokat takarítottam le,mert festés volt. A füllhalgatóban ismét az a dal szólt, és akkor az ég megkönnyebbült és eleredt az eső. Nem bírtam elszakadni,sem a zenétől,sem pedig az égtől. Csak álltam és néztem fel,talán az esőcseppek mellett könnyeim is áztatták az arcom. Nem tudom,csak azt,hogy ott és akkor megtisztultam minden rossztól és kész voltam boldog lenni...

Nem mondhatok le róla...

Valami megváltozott, ez nyilvánvaló. A görbe lassancskán haladt felfele,majd megugrott és talán elérte a csúcsot. A vágyakozás és tervezés még stagnálta a vékony vonalkát,majd megtörtént az amitől tartottam. Lassú,de biztosnak tűnő zuhanás. Szárnyak nélkül zuhanni a mélybe, a magány sötétjébe. Nem akartam elhinni,próbáltam csapkodni,de ő nem volt ott,hogy szárnyam legyen. A szép álom,hogy jövőnk lehet,egy csapásra elfelejtődött. De bennem még élesen él,és fáj,hogy hirtelen elfelejtődött a terv,az érzés. Mindenből hirtelen némaság és semmi... Egy másik világba kerültem át,és itt minden más,mint amit elgondoltunk.
Elfelejtett,lecserélt... Már nem vagyok érdekes,vagy tényleg bárhol találhat jobbat,és meg is történt. Elvesztettem volna?! Talán,de talán nem teljesen. A görbe talán megáll még a teljes vég előtt... Talán csak tél van a sok érzelemben és alszik a szenvedély, a tűz, az örökké. Vagy csak én kapaszkodom a romokba vakon,és felesleges reménnyel telve?!
Ha maradt valami, ha nem vesztettem el teljesen fájdalommal,de jobban kapaszkodom belé,mint eddig valaha bármibe. Ha eltűnt a fellángolás,de nem tűnik el ő,nagyot nyelek és támogatom ha kell, boldog leszek ha ő is az, és segítem,ha megkér. Mert számomra ő lett minden,még ha csak egy rövid fejezet jutott is nekem. Képtelen vagyok elfordulni,ha ennyire hozzákötöttem saját magam, a lelkem és a szívem. Ha nem lesz jövőm,elfogadom...de nem mondhatok le róla

Tehetetlenség

Még nem volt enyém.de elvesztettem. Fáj a változás,fáj a hiánya. Üres vagyok, kong a lelkem,többé talán sose lesz újra szerelmem. Bár nem láttam,úgy éreztem ővé vagyok,örökké vagy még tovább.
Belefáradt? Vagy tán rám unt?! Megkérdezném,de félek,hogy rájönne ő lett mindenem...de most már nem számít,hisz nincs már életem. Ha nem vigyáz rám,nem fogja kezem mikor rossz útra lépek,örökre elveszhetek és el is veszek.
Mit tegyek?! Mit tehetek?!
Ha már eltűnt benne,eltüntem a szívéből,van még jogom rá?! Vagy épp esélyem???

Hittem...Hittem...Tudtam..Tagadtam

Azt hittem vannak fontos dolgok és céljaim, de minden értelmét vesztette. A napok összemosódnak, az élet elszürkül és elrohan fölöttem.
Azt hittem emlékekre,hogy boldogok,de az évek megfakítják a képeket, megváltoztatják az embereket.
Tudtam,hogy kétféle világ létezik. Aminek a részese vagyok,és aminek mindenki más a részese. A barátok megházasodnak,dolgoznak,építik életüket. Az én életem megakadt ott a műtőasztalon. Hogy nem indult tovább,vagy én nem hagyom,ki tudja...
Sosem gondoltam,hogy egyszer azt szeretném,ha a másik világ létezne csak. Megtörtént...újra és újra. A világom szűkül,hogy örülök e ennek,nem tudom. Sokmindenre vágytam,de cseppet sem számít,mert mások élete fontosabb. Nem számít,s nem számítok. Ezt én akartam így? Már nem tudom megmondani,de ha nem teszek sürgősen valamit késő lesz. Csak lenne egy ok, és cél amiért érezném érdemes küzdeni. A vég szélén kapaszkodni kezdek? Az ám a rossz csattanó... de hát sosem voltam valami jó viccek terén. Talán még javulhatok,egy új esélyt követve. Igen...megpróbálnám...mindenképp...

Nem lehet...újra hagytam

Azt hittem annyi kín után végre egy kevés jóság költözik végre a szívembe,életembe,napjaimba és a jövőmbe. Én kis naív butus kölyök... Elhittem,hogy lehet hintó,herceg,szép folytatás. Rövid volt,de annál valósabbnak éreztem. Ám most rádöbbentem a valóságra. Nem vagyok igazi, nincs párom,nem lesz semmim... Az álmaim sorban roppannak össze,mint az üveggömbök az összeszakad karácsonyfa alatt. Ám nem csak a karácsonynak lett fuccs... Hittem benne,hogy ha nagyon vágyom rá,elérhetem,de ez nem így van. Hosszú évek,eddigi életem ábrándjai lassacskán elfogynak,és én maradok üres porhüvely aki sosem mosolyog többé,mert elvesztette a hitét. Mit ér a lélek ami nem hisz a lehetségesben, az álmokban, a jó dolgokban...
Azt hittem bármit le lehet küzdeni,de az út elfogy még a cél előtt. Sosem érhetek oda,de azt mégis látom,ahogy az álmaim tárgya másé lesz, és boldogság éri,míg én lassan semmivé válok és eltűnök...
Csak annyit mondj sayonara, és ígérem elsírom könnyeim,és nem létezem többé,hogy elfeledhess és boldog lehess. Sayonara,csak ennyit mondj,ha valaha is fontos voltam egy pillanatra.

Hullámok...menny és pokol oda,s vissza

Van úgy,hogy az ember álma élethűbb a valóságnál,és ekkor az álmodozó lélek nem akar kiszakadni az idilli világból. Ébredéskor rádöbben,hogy visszazuhant a valóság szennyes mélységébe. Ám mi van,ha épp a valóság bizonyul hihetetlenül mély,sötét és rossz álomnak. Mikor az ember sirva könyrög az álomért,mert már csak abban a pár kósza képben érzi a reményt, a megnyugvást. És az álom nem jő el, az éjszaka tovaszáll. A lusta nap már hajnalban kiégeti az ember retináját és a bőrét felperzseli. A lélek már azt hiszi,hogy megálmodta a poklot és fel akar ébredni,de hiába csipkedi magát. A kép csak nem akar megszakadni...

Ekkor elhatározás születik. Menekülni, menekülni bármi áron. Feladná a lelkét,hogy a földi kínt a mélységibb,démonibb pokolra cserélje. Ha megtenné és szembesülne mindennel újra és újra meghalna. Ám ő gyáva, nem képes megejteni az apró vágást, a pisztojt nem emeli a halántékához,vagy épp hiába nyomja a szájába a ravaszról letáncol az ujja, és a kötélbe dugott fej nem szorul meg,mert a remegő lábak nem képesek elrugaszkodni a mozgó székről.
Hirtelen talál egy apró kapaszkodót,legyen az bármilyen gyenge?! Talán,de az is lehet,hogy az életében olygyakori gyávaság tartja életben és nem a remény,az élni akarás. A mélység sötétjében az ember szeme megszokta már a sötétet és nem látja a remény apró sugarát,mégha az az arcába világít,akkor sem. De valami akkor is érdekes. Miért íródik meg a búcsúlevél?! Ha nem látja a fényt miért akar nyomot hagyni? Hisz nem lenne csak egyszerű eltünni nyomtalanul?! A társadalom ma már eltiporja az erőseket is, és így a sebzetteknek mégkevesebb esély nyílik a megmenekülésre és életre,de mikor változott meg mindez?! Mikor lett fontosabb az előre jutás az örökös birtoklás és ragozás, enyém-értem-nekem... Ha végre akad valaki aki nem így él, ő segíteni próbál megsérül...bántják,sértik,sebzik... ám ő mégsem adja fel. angyalként lépdel a pokol földi központjában és próbál egy apró mennyt szétosztani az emberek lelkébe. Mert el kell hinni,hogy a hullámok megölhetnek,de ha a levegőt bent tartod a víz alatt végül a partra sodródsz. Ám aki egyszer meglátja az űrt,a feneketlen sötétet a leke egy darabja sosem feledi. Válhat boldoggá,de tisztában lesz azzal mi a vesztenivalója,talán ekkor jobban küzd,mint valaha. Talán a sebzettek életerősebbé válhatnak,mint a folyamatosan erősek...csak egy kis angyali noszogatás kell és a remény sugarának észrevétele,hogy megláthassa a kapaszkodót a szakadék falán.