"Magnus lépett be az ajtón. Egy pillanatig azt hittem, hallucinálok. Annyira váratlanul ért. A tündér tiszta fehérbe öltözött, a frakkjától a cipőjéig. Az anyag mintha világított volna a sötét bőréhez képest. Hosszú haját lazán összekötötte egy fehér szalaggal. Az egyik kezében a rudat fogta a zsebkendővel. Kecses, szinte táncoló léptekkel jött le a lépcsőn. Nem úgy siklott, mint egy vámpír, de közel volt hozzá.
Larry követte őt a pisztollyal.
– Maradj ott, ahol vagy – mondta. Kicsit ijedt volt a hangja, de úgy tűnt, komolyan beszél. Szépen, biztosan tartotta a stukkert.
– Már megbeszéltük, hogy az ezüstgolyó nem fogja a tündéreket.
– Ki mondta, hogy ez a pisztoly azzal van megtöltve? – kérdezte Larry. Ügyes hazugság volt. Büszke voltam rá. Én túlságosan el voltam szállva, semhogy eszembe jusson.
– Anita? – Magnus keresztülnézett Larryn, mintha ott se lenne, de nem tette meg azt a pár utolsó lépést lefelé.
– Én azt tenném, amit mond, Magnus. Mit akarsz?
Magnus elmosolyodott és széttárta a karját. Azt hiszem, azért, hogy megmutassa, fegyvertelen. De én is tudtam, Larry is tudta, hogy nem a fegyverek tették veszélyessé.
– Nem akarok rosszat nektek. Tudjuk, hogy Ivy szegte meg először a békét. Serephina a legőszintébben bocsánatot kér. És azt szeretné, hogy azonnal jöjjetek a fogadótermébe. Nem lesz több próba. Mindannyian megbocsáthatatlanul otrombán viselkedtünk egy vendég vámpírmesterrel szemben.
– Hiszünk neki? – A kérdésem bárkinek szólhatott.
– Igazat beszél – válaszolt Jean-Claude. Szuper.
– Engedd ide, Larry.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
– Nem, de akkor is engedd ide.
Larry leeresztette a pisztolyát, de láthatólag nem szívesen. Magnus lesétált a lépcsőn, és közben mosolygott, főleg Larryre. Elment mellette, és látványosan a hátát mutatta neki. Már csak emiatt is majdnem azt kívántam, bár lőné le Larry. Körülbelül egy méterre állt meg tőlünk, többiektől. Még mindig a padlón ültünk, illetve Jason feküdt. Magnus lenézett ránk.
– Mi a szart keresel itt? – kérdeztem.
Jean-Claude rám pillantott:
– Úgy látom, ismeritek egymást.
– Ő Magnus Bouvier – mondtam. – Mit csinálsz itt ezekkel?
Bouvier meglazította a nyakkendőjét, és széthúzta a gallér merev anyagát. Elég pontosan sejtettem, mit próbál megmutatni, de a padlóról nem láttam. De egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy fel tudok állni anélkül, hogy elesnék.
– Ha azt akarod, hogy megnézzem, neked kell ide lejönnöd.
– Örömmel. – Körülbelül fél méterre tőlem letérdelt. Két gyógyulófélben levő harapásnyom volt a nyakán.
– A francba, Magnus. Miért?
Rám nézett, aztán a tekintete a véres csuklómra villant:
– Én ugyanezt kérdezhetném tőled.
– Azért adtam neki vért, hogy megmentsem az életét. Neked milyen magyarázatod van rá?
Magnus elmosolyodott:
– Félig se ilyen jó.
Kioldotta a hajából a szalagot, és hagyta, hogy a haja függönyként hulljon a válla köré. Türkizkék szemével rám nézett, aztán négykézláb Jean-Claude-hoz kúszott. Úgy mozgott, mintha olyan helyeken is lennének izmai, ahol az embereknek nincs. Olyan volt, mintha egy mozgó nagymacskát néznék. A közönséges halandók egyszerűen nem mozogtak így.
Jean-Claude elé térdelt, olyan közel, hogy majdnem összeért a testük. Aztán félresöpörte a haját, és a nyakát felajánlotta Jean-Claude-nak.
– Nem – közölte Jean-Claude.
– Mi folyik itt? – kérdezte Larry.
Jó kérdés volt. Nem volt rá jó válaszom. Még rossz se.
Magnus kibújt a fehér szmokingkabátból, és hagyta a földre csúszni. A jobb csuklóján kigombolta a kézelőt, és felgyűrte az ingujját. Aztán fölkínálta Jean-Claude-nak a csupasz csuklóját. A bőre sima volt és ép. Jean-Claude megfogta a kezét, és az ajkához emelte.
Majdnem félrenéztem, de a végén mégsem. Ha félrenézel, az olyan, mintha hazudnál magadnak. Úgy teszel, mintha valami nem történne meg, pedig megtörténik.
Jean-Claude végigsúrolta az ajkával Magnus bőrét, aztán elengedte a kezét.
– Az ajánlat nagylelkű, de ha a te véredet is hozzáadnám az övékhez, akkor tényleg lerészegednék.
– Lerészegednél? – kérdeztem. – Mi a kurva anyádról beszélsz?
– Ó, ma petite, olyan jól bánsz a szavakkal.
– Kuss.
– A vérveszteség tesz ilyen morcossá – mondta.
– Menj a picsába.
Elnevette magát, édes hangon. Kissé meghatározhatatlan íze volt, mint valami tiltott édességnek, ami nemcsak hizlal, de mérgező is. De milyen jó. Magnus továbbra is térdelt, a kacagó vámpírra meredve.
– Nem akarsz belém kóstolni?
Jean-Claude megrázta a fejét, mint aki nem biztos benne, hogy meg bírna szólalni. A szeme elfojtott nevetéstől csillogott.
– Én felajánlottam a vért – Magnus mászva visszaindult felém. A haja féloldalt előreomlott, úgyhogy egyik szeme beleveszett, néha ékszerként átcsillanva rajta. Egyszerűen nem lett volna szabad, hogy ilyen színű legyen a szeme. Odamászott hozzám, míg csak centiméterekre volt egymástól az arcunk.
– Egy pint vér, egy font hús – suttogta, és előrehajolt, mintha meg akarna csókolni.
Hátrahajoltam, minél távolabb tőle, és nem voltam egyensúlyban. A hátamon landoltam a padlón. Ez nem volt túl nagy haladás. Magnus rám mászott, még mindig négykézláb, megállva fölöttem. A mellkasába vájtam a Browninggal.
– Hátrébb, vagy megetetem veled.
Magnus hátrébb mászott, de nem túl messzire. Fölültem, egy kézzel rajta tartva a stukkert. A cső a normálisnál sokkal jobban remegett.
– Mi volt ez az egész?
– Janos arról beszélt, hogy vért és húst vesz tőlünk ma éjjel. Kárpótlásul Serephina is vért és húst ajánl föl nekünk.
Magnusra bámultam, aki még mindig négykézláb volt, és még mindig vadnak és veszélyesnek látszott. Aztán leeresztettem a stukkert.
– Kösz, nem.
Magnus visszaült a padlóra, a kezével végigsimítva a haján, hogy kisöpörje az arcából.
– Elutasítottátok Serephina békeáldozatát. A bocsánatkérését se fogadjátok el?
– Vigyél Serephinához, és akkor teljesíted, amire kért – mondta Jean-Claude.
Magnus rám nézett:
– És te mit szólsz, Anita? Megelégszel azzal, hogy Serephinához viszlek? Elfogadod a bocsánatkérését?
Megráztam a fejem:
– Miért kéne elfogadnom?
– Anita nem mester – szólt közbe Jean-Claude. – Ez az én bosszúm, az én bocsánatomat kéne kérned.
– Azt teszem, amit mondtak – válaszolt a tündér. – Az akarat próbájára hívta Ivyt. Ivy veszített.
– Nem én hajítottam át őt a szobán – mondtam.
Jean-Claude összevonta a szemöldökét.
– A nyers erőszakhoz folyamodott, ma petite. Nem volt képes az akaratereje vagy a vámpírok fortélya segítségével legyőzni egy emberi lényt. – Hirtelen nagyon komolynak tűnt. – Ivy veszített ellened.
– Vagyis?
– Vagyis, ma petite, mesternek nyilvánítottad magad, és igazoltad is az állításodat.
Megráztam a fejem:
– Ez nevetséges. Én nem vagyok vámpír.
– Nem mestervámpírnak mondtalak, ma petite. Csak azt mondtam, mester vagy.
– Egy mester micsoda? Mesterember?
Most rajta volt a sor, hogy megrázza a fejét.
– Nem tudom, ma petite. – Magnushoz fordult. – Mit mond Serephina?
– Serephina azt mondja, hozd őt is.
Jean-Claude bólintott, és fölállt, mintha zsinóron húznák. Frissnek és üdének látszott, még ha kicsit vérfoltos is volt. Hogy merészel ilyen jól kinézni, mikor én olyan szarul érzem magam?
Jasonre és rám nézett. Különös jókedve ismét visszatért. Rám mosolygott, és még így, vértől maszatos szájjal is szép volt. A szeme titokzatos vidámsággal csillogott. Úgy el volt telve magával, amilyennek azelőtt még sose láttam.
– Nem tudom, hogy a társaim képesek-e járni. Kissé ki vannak facsarva. – Kuncogni kezdett a saját viccén, egyik kezével eltakarva a szemét, mintha ez már neki is túl mulatságos lenne.
– Te részeg vagy – mondtam. Bólogatott.
– Én is úgy hiszem.
– Vértől nem lehet berúgni.
– Fenékig ürítettem két halandót, de egyik sem ember.
Ezt hallani se akartam.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Nekromanta, utána kísérőnek farkasember; ez az ital minden vámpírnak a fejébe száll – mondta vihogva. Jean-Claude sohasem szokott vihogni.
Figyelmen kívül hagytam őt, már amennyire egy beszívott vámpírt figyelmen kívül lehet hagyni. – Jason, fel tudsz állni?
– Azt hiszem – a hangja rekedt volt, vontatott, de nem álmos, inkább kényelmesen lassú, amilyen szex után szokott lenni. Talán mégis örültem neki, hogy az én harapásom fájt.
– Larry?
Larry odajött hozzánk, Magnusra pillantva, pisztollyal a kezében. Nem tűnt vidámnak.
– Megbízhatunk benne?
– Muszáj lesz – mondtam. – Segíts felállni, és tűnjünk el innen, mielőtt Agyarka beindul.
Jean-Claude kétrét görnyedve röhögött. Láthatólag borzasztóan viccesnek találta az Agyarka kifejezést. Te jó ég.
Larry segített felállni, és egy pillanatnyi szédülés után már rendben is voltam. Larry Jasonnek is odanyújtotta a kezét, kérdés nélkül. Jason imbolygott, de megállt a saját lábán.
– Tudsz járni?
– Ha te tudsz, én is tudok – mondta.
Ez egy kedvemre való férfi. Tettem egy lépést, aztán még egyet, és átmentem a termen. Jean-Claude tántorogva lábra állt, közben még mindig halkan heherészett.
Magnus a lépcső tövében állt, és ránk várt. A zakót átvetette az egyik karján. Még a szalagot is megtalálta, és visszarakta a hajába.
Jason széles ívben megkerülte két kijelölt szeretője széttépett testét, és fölemelte az ingét a földről. Az ing eltakarta az összemaszatolt mellkasát, de az arcán ott maradt a trutymó, a haja pedig merev volt, és majdnem olyan fekete, mint a nadrágja.
Még Jean-Claude haja és a ruhája háta is ragacsos volt az alvadó vértől. Nekem is kijutott a vérből és mocsokból. Jó, hogy ma éjjel főleg fekete volt rajtam, nem látszott meg annyira a kosz. A piros blúzomat már egy kicsit jobban megviselte a buli.
Egyedül Larry nem volt véres vagy mocskos. Remélhetőleg ezután is meg tudta tartani ezt a jó szokását.
Míg mi tárgyaltunk, a két lány a lépcső alá bújt. Fogadni mertem volna, hogy a barna lány ötlete volt. Lisa láthatólag ahhoz is túl rémült volt, hogy gondolkodjon, nemhogy valami okosat csináljon. Nem mintha hibáztathattam volna de hisztizéssel az ember csak annyit ér el, hogy meghal.
A barna hajú lány odament Larryhez. A szőke vele jött, két keze olyan erősen markolta a másik lány szakadt blúzát, hogy csak sebészi beavatkozással lehetett volna eltávolítani.
– Haza akarunk menni. Lehet? – A barna lány hangja zihált, de nagyrészt elég szilárdan beszélt. Barna szemébe bámultam és bólintottam.
Larry rám nézett.
– Magnus – mondtam.
A tündér fölvonta a szemöldökét, még mindig a lépcső aljánál várt, mint valami idegenvezető vagy komornyik, készen arra, hogy fölkísérjen bennünket.
– Szóltál?
– Azt akarom, hogy a lányok biztonságban elmehessenek, most azonnal.
Rájuk pillantott.
– Miért ne? Serephina főleg a ti kedvetekért hozatta ide őket, Anita. Megtették a feladatukat.
Nem tetszett, ahogy ezt mondta.
– Biztonságban, Magnus, nem bánthatjátok őket többet. Világos, hogy ez mit jelent?
Elmosolyodott:
– Kisétálnak az ajtón, és hazamennek. Ez elég világos neked?
– Miért vagy hirtelen ilyen együttműködő?
– Az elegendő lenne, hogy megbocsáss, ha elengedjük őket? – kérdezett vissza.
– Igen, ha szabadon, bántódás nélkül elmehetnek, akkor elfogadom Serephina bocsánatkérését.
Magnus bólintott:
– Akkor tekintsd úgy, hogy el van intézve.
– Nem kell először a gazdiddal egyeztetned?
– A mesterem édesen suttog a fülemben, Anita, és én engedelmeskedem. – Ezt mosolyogva mondta, de a szeme körül megfeszült a bőre, és a keze akaratlanul is ökölbe szorult.
– Nem szeretsz az ölebe lenni.
– Lehet, de nem sokat tudok tenni ellene. – Magnus elindult fölfelé a lépcsőn. – Mehetünk?
Jean-Claude megállt a lépcső tövében.
– Nincs szükséged segítségre, ma petite? Nem kevés véredtől fosztottalak meg. És te nem gyógyulsz olyan gyorsan, mint a farkasom.
Igazság szerint a lépcső fölfelé hosszabbnak tűnt, mint lefelé. De megráztam a fejem.
– Meg tudom csinálni.
– Efelől, ma petite, nincs kétségem. – Odalépett hozzám, de nem suttogva szólalt meg; ehelyett ezt éreztem, hogy a fejemben van. „Gyenge vagy, ma petite. Hadd segítsek.”
– A rohadt életbe, hagyd már ezt abba.
Elmosolyodott, és sóhajtott egyet:
– Ahogy kívánod, ma petite.
Úgy indult el fölfelé, mintha repülne, alig érintve a lépcsőfokokat. Larry és a lányok mentek föl következőnek; egyikük se tűnt fáradtnak. Utánuk vonszoltam magam. A sort Jason zárta. A szeme beesettnek tűnt. Lehet, hogy jó érzés volt, de ilyen sok vért adni akkor is durva dolog, még az olyanok számára is, akik időszakosan kiszőrösödnek.
Ha Jean-Claude felajánlotta volna, hogy fölviszi a lépcsőn, ő beleegyezett volna?
Jason rajtakapott, hogy őt nézem, de nem mosolygott, csak visszabámult rám. Talán ő is nemet mondott volna. Egyikünk sem volt túl együttműködő ma éjjel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése