Mint megannyi világító mécses,
úgy izzik parány életünk.
Az ég végtelen fekete óceánja
mi táncunk színhelye.

Szívünk dobbanó ritmusára ropjuk.
Lelkünk vidám, vagy szomorú dallamára,
a saját életünk, kedvünk, szellemünk
mindent mi valaha is lehettünk.

Táncrendünk oly jellegzetes,
oly változatos,
oly különleges...

Ki ezen lépked,
mint ringatózó tintahal az éjben,
úgy kapcsolódik össze sorsunk csápja.
Lelkünk madárkája.
Szívünk megannyi imája,

míg
végül
a
dal
csak
mi értünk
dalol...

Mint az ég éjsötét tengerében
a legapróbb lényben
első és utolsó szívverésben,
az erő.