"Bontsd ki lelked sátrát, ha éjjel megpihensz, s a holdvilágos, csillagokkal tűzdelt éjszaka, majd régi titkokat mesél el neked. Olyat, melyben volt egy lány, s volt egy fiú, és egy hatalmas fal, mely köztük feszült, némán, kegyetlen. Szívük szeretett, eszük ellenkezett, s egy holdvilágos, csillagokkal tűzdelt éjszakán, mindketten szenvedtek. Nézték a fekete égboltot, és fojtott vágyakat suttogtak a sötétbe, melyben a hűvös szellő fáradtan megpihent. De mikor a szellő meghallotta a szerelmes szavakat, pihenés helyett újra szállni akart. Vitte a csókokat, vitte a könnyeket, majd forró ölelést, és becéző ígéreteket.
Így ment ez, estéről estére, mikor a szél egy meleg nyári éjjelen megelégelte. Elment a fiúhoz, üzenet nélkül, aki ettől halálosan megijedt. Hát nincs több szó? Nincs több üzenet? – kérdezte a széltől kétségbeesve.
Nincs – zúgta a szellő, majd mérgesen a lányhoz süvített, hogy vele is ugyanezt közölje. Ekkor mindkét fiatal szívében halálos seb keletkezett, s a sebből folyó vér, egészen az eszüket vette. Mindketten elindultak a másik keresésére, és már nem hallgattak az észérvekre, mert a szívük hangja elnyomott, minden hangoskodó értelmet.
Szinte egyszerre érkeztek. S mire újra egymás szemébe nézhettek, holdvilágos, csillagokkal tűzdelt éjszaka lett. A szél halkan figyelt, minden mozdulatlan lett, a csend szívet tépőn melléjük telepedett. Álltak, nézték egymást, boldogan sírva, s tudták, már mindegy mi volt régen, szerelmes szívük halálukig otthonra lelt…"
Zalabai Hajnalka tollából
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése