Sokszor álmodtam veled, rólad. Mindig-mindig más és más világban jártunk, de egy közös volt. Te és én különleges viszonyban voltunk...
Ám az éjszaka és az álom véget ért, minden reggel csalódás várt. A valóság nem olyan különleges, közös életet ígért...
Messze vagy tőlem. Hiányod kínzó fájdalommal tölt el. Ám, lehet butaság, én mégis várlak reménnyel és nagy-nagy szeretettel...
Az álmok talán valóra válnak. Nappal hiába nyújtom feléd kezem, nem érinthetem meg. Ám éjszaka, holdvilágos éjszaka a szívem folyton tédeg keres...
Talán egyszer elérhetlek. Nem leszel elérhetetlen mindig. Kinyujtott kezem kezedhez ér, mosolyod abban a pillanatban csak az enyém, szemed íriszében megpillantom magam, s szerelmes szívemet átadhatom neked. Csakis én magam...
Ha eljő azaz est, a hold mosolya előtt, elhiszem, hogy csodák vannak. Hogy az el nem mondott imák, a vágyakozó sóhajok, a reményteli kétségbeejtő pillanatok, megérték a várakozást...
Történjék bármi, egy nem lesz elég...
Ahogyan a hold felkel, növekszik, kiteljesedik, úgy szerettelek meg én is téged! Talán egyszer elfogy a lendület... de most, mikor a hold arca oly kerek, várok rád kedves! Mert történjék bármi egy kis részemben örökké veled leszek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése