Azt ígértem nem tervezek be semmit. Ám tudat alatt napokon át vele és róla álmodtam. Minél közelebb érkezett a várva várt nap, annál inkább próbáltam meggyőzni magam, hogy nem élhetem bele magam! Nem szabad, mert akkor tuti, hogy nem jön össze...
Aztán nem beszéltünk, én pedig beletörődtem, hogy a célegyenes előtt lesz vége az egésznek. A lelkem bánatos volt, ám mélységesen nyugodt. Végtére is, így nem okozhatok neki csalódást, ha elfelejtett máris... Az álmok elmaradtak, a pihentető alvás is. Nem volt más, csak a magányos éjszaka, s a nappali hajtás.
Számoltam vissza a napokat, hogy mikor tűnhetek végre el innen. Ha nem is láthatom őt, hát akkor sem adom fel. És nem teszi tönkre az utat egy reménybeli ám bizonytalan program.
Eljött hát a nap. Elérkezett az utazás. A csomagok az ajtóban, búcsúzás, és távozás.
Egész nap semmi hír. Gondoltam, kész ennyi volt. Ha ő nem ír, akkor nekem felesleges. Nem erőlködöm és erőltetem magam tovább. Hisz nem akarom, hogy épp emiatt meggyűlöljön. De az a táj, és a mesebeli érzés. A tekintetem előtt megelevenedő történet hatására nem győztem megállni, tudattam jelenlétem. válaszát pedig repeső szívvel vettem. Ha szán rám ennyi időt, akkor talán nincs mégsem veszve minden?!
Ám érkezett a hír, nincs remény. Nem lehet létrehozni azt amiről annyit álmodtam. Nem láthatom, hallhatom, érinthetem őt, hiába csökkent le a táv kettőnk között. Egy aprócska ám áthidalhatatlan szakadék még ott húzódik közte és köztem.
Vagy négy-öt alkalommal indultam meg a buszmegállóba, hogy ha egy egész éjszakát is kell rászánnom, de megtalálom őt végre. De mindig megtorpantam. Gyáva voltam, és gyávaságom miatti düh könnyeket csalt bánatos szemeimbe. Az éjszakai tó látványa örökre belevésődött a szívembe. Ahogyan sajnos az is, hogy egy ilyen varázslatos pillanatot nem oszthattam meg vele...
Nem tudom mit kellett volna tennem, de már úgy is mindegy. Közel, ám mégis távol! ÉS SAJNOS NÉLKÜLE... :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése