Nem tudom, nem korai e még. Vagy éppenséggel nem túl késő hinni valamiben. Hinni abban, hogy van kiút még azelőtt, hogy végleg feledésbe merüljön az emléked, és elporladjon a virág a sírodon. Állandóan menekülni és rettegni nincs értelme. A rossz akkor is elér, ha tárt karokkal várod, vagy épp gepárd kecsességgel próbálsz meglógni előle. Az nem mindegy, hogy gepárd létedre hagyod e magad leteríteni, vagy épp megpördülsz és farkasszemet nézet a rossz dolgokkal, de küzdesz. Ha győzöl azt mondod megérte, ám ha vesztesz, akkor miért adsz fel mindent? Ennyit érne a hited, hogy nemes egyszerűséggel csak sutba dobod, intesz neki ég veled, úgy is csak szívtam miattad?! Ezt nem teheted meg, mert élni koránt sem ilyen egyszerű és könnyed.
Ha megsebesülsz akkor sem dobhatod el az életed,mert mindenkinek akad valami amiért érdemes maradni. Legyen akár milyen banális, apróságnak tűnő dolog, ha tudsz bele kapaszkodni, vagy ha ráébredsz a nagy pillanatban, hogy akad valaki aki szomorú lenne, ha téged többé nem érhetne el. Ha nem segíthetne, menthetne, bátorítana. Vagy csak épp unatkozna nélküled egy pár percre is, már nincs jogod dobbantani a földnek nevezett gyűjtőhelyről.
Rájöttem,hogy hiába mondanék le önként a kellemes érzelmekről, a szeretés és a szeretve levés már a részemmé vált. Bármennyire is küzdök ellene, próbálom elfeledni, milyen is az, legbelül vágyom rá. Reménytelenül...
Nem kellenek nagy szavak, ígéretek, beszédek. Csak annyi, hogy legyen valahol valaki akit bűntudat nélkül és szívből szerethetek, és talán ő is szeret,ha csak egy kicsit is. Legyen bármennyire messze, a legkisebb szeretetet is megérzem és a szívembe zárom. Nekem nem kell randi, meg a többi kapcsolatos izé. Sosem lelkesedtem értük. Elméleti síkon vágyom valakire,de úgy nagyon-nagyon... Értetlenül álltak a barátok, hogy miért csináltuk azt amit majd 4 éven át. Hát ezért... egyikünk sem volt kimondottan "normális" de istenemre esküszöm boldog volt, míg olyan volt. De az már a múlt, élesen adta tudtomra az élet, hogy a műsor forog tovább. Mi pedig véglegesen kispadra kerültünk. Azt mondják lépjek tovább, és keressek mást, hiszen ő is megtette. De félek az újtól, és attól, hogy nem lesz még egy olyan ember, hiszen mennyi az esély rá??? És főleg arra, hogy jó időben és jó helyen botlok belé. Azt hittem talán megtaláltam, de túl komplikált, fájdalmas és törékeny, és mivel félek, hogy csak lerombolnám azt ami eddig lett, nem teszek semmit. Várok, vágyok, remélek. Többre most nem futja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése