Nem is értem,min lepődöm meg folyton. Az emberek csak magukkal törődnek, és ha éppen szükséges átgázolnak másokon... Te kiadhatod a lelked, és szívvel segíthesz, majd jön a fagyos pofon, és még te vagy a szemét,amiért ki mersz akadni?!Minden alkalommal megfogadom,hogy soha többet...ám valami mindig rábeszél,hogy "nah...talán majd most",de ez hiba.
Aztán jöhet a depizés, meg az önmarcangolás... Elvégre nélküle nem is lenne szép a képlet. Kell nekem akkora idiótának lenni, hogy bármilyen jöttment szavát a szívemre vegyem?! Nem,de mégis az vagyok... :(
Ilyenkor legszívesebben üvöltenék, majd bőgnék, és a végén jól kiröhögném a szánalmas naivságom...De mégsem vagyok rá képes, csak mélyen magamban szidom, és marcangolom magam... Bezzeg az aki,csak úgy átszáguld rajtam,mint egy vonat, békésen éli a saját kis idilli világát. Elvégre neki volt igaza, és jól megmondta annak a gyp-snek, azaz nekem.
Mennyivel harmonikusabb és békésebb a kapcsolatom a nem emberi lényekkel... Ők sokkal jobban megérdemlik a szeretetet, tiszteletet és a jó szót. Talán azért érzem így, mert ők legalább nem bántanak?! Nem...ha szomorú vagyok, odabújik hozzám, és addig piszkál,míg a negatív gondolataimból rá nem figyelek. Számomra ez az őszinte és tiszta szeretet... Amit érezni talán ez egyik legjobb dolog a földön. Ez lendít át,az ilyen esetek után... Ők csak adnak, és nem várnak cserébe semmit, de ha kapnak azt többszörösen akarják visszaadni, és ez az egyik lényeges dolog ami még éltet... Nélkülük már régen elvesztem volna... Nélkülük hamar elvesznék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése