Hosszú perceken át csak ültünk csendben.
Nem volt kínos, nem volt fájó.
Én gondolkodni próbáltam,
te vajon merre jártál akkoriban?
A szemedet néztem sokáig,
vagy épp ajkaidat.
Édes mosolyra húzódva szebbnek hatott a leghívogatóbb gyümölcsnél.
Éreztem veled a nyár jelenlétét.
Tavasz gyermeke lévén, nem-nem is.
Április bolondjaként és szeles természetként
csapott le rám a vágy, hogy érezzem ajkaidról
a nyári szellő varázslatos illatát.
Ám a szél messze repít,
szeles április rejtéjes és vad.
El sem hittem, hogy ve valóság,
s nem csak egy újabb álom vagy...
Féltem feléd kinyújtani kezem,
mert ha elérlek
kipukkan az a buborék,
s egyedül, tőled távol ébredek...
A nyár forró tüze, végül elért engemet.
Hisz ölelésed, csókod
felperzselte tétova szívemet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése