Egy őszi szomorú napon egy busz hajt a fákkal szegélyezett úton. Nincs túl sok utas, de valaki feltűnik azzal, hogy nem illik a környezetébe. Egy lány ül egyedül az ülésen, ruhája, haja, szemei feketék, egyedül ő bámul csak ki a sárguló levelekre és az ősz sirató jelenlétére. Rengeteg gondolat kavarog a fejében, és talán sosem volt igazán boldog, színes, mosolygós. A busz lassan elhagyja a fákat, és a természetet felváltja a sok családi ház. A lány nézi a kerteket ahol minden apró részlet az életről mesél neki amit ő nem tapasztalt meg igazán. Boldog idilli családokat képzel oda. A busz lassacskán beér a városba, és elérkezik az ő leszállásának helye. Megpillant ott egy ismerős arcot, akit már jó ideje figyel, most őrá mosolyog. Hitetlenkedve, de mégis feldobbanó szívvel kel fel az ülésből, talán végre megváltozik valami, minden. De amikor leszáll és a srác felé indul kiderül, hogy ő a mögötte levő lányt figyelte és köszönti most érzelmektől viharosan. Valami történt mégis, valami ismét eltört, pedig már annyiszor megpróbálta megragasztani magában, de újra és újra semmivé válik. Az eső esik, de arcán nem a víz, hanem a könnycseppek mossák le a szemfestéket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése