"Fel alá járkál, míg próbál életet és értelmet verni gondolatai kuszaságába, végül sarkon fordul és kirobban belőle minden gondolat.
- Ez az egész rohadtul szar így... Nem, ne szólj bele, ki kell adnom magamból,mielőtt végképp szétszakít! Elegem van, belefáradtam ebbe az egész életnek nevezett hülyeségbe. Kellett neked, hát akkor legyen minden a tiéd. Viheted, viheted a cuccokat, az emlékeket, sőt tudod mit?! Vidd el a szívemet is! Adj egy kést én kivágom neked, aztán csinálj vele amit csak akarsz. Kend a falhoz, taposd bele a homokba, kit érdekel már? Semmit sem jelent, úgy is csak szívás a mindenség. A mókuskerék szívató állandóságán úgy sem lehet változtatni. Elvégre csak emberek lennénk, vagy mi a szösz. De én tudom,hogy ebben a kerékben a fokok tűhegyes pengék, mi pedig mezítláb futkosunk rajta eszünket vesztve. -sóhajt.
- Tudod mit?! Utállak... Menj a francba, hisz úgy sem számít ez az egész. Takarodj! -csap rá az asztalra, a másik némán feláll és kisétál a szobából.
- Idióta! Hát még mindig nem látod mennyire szeretlek?! -koppan a földön a két meggyötört térd, és a könnyek zápora áztatja a szakadt farmert..."

És egy újabb dal

Egy őszi szomorú napon egy busz hajt a fákkal szegélyezett úton. Nincs túl sok utas, de valaki feltűnik azzal, hogy nem illik a környezetébe. Egy lány ül egyedül az ülésen, ruhája, haja, szemei feketék, egyedül ő bámul csak ki a sárguló levelekre és az ősz sirató jelenlétére. Rengeteg gondolat kavarog a fejében, és talán sosem volt igazán boldog, színes, mosolygós. A busz lassan elhagyja a fákat, és a természetet felváltja a sok családi ház. A lány nézi a kerteket ahol minden apró részlet az életről mesél neki amit ő nem tapasztalt meg igazán. Boldog idilli családokat képzel oda. A busz lassacskán beér a városba, és elérkezik az ő leszállásának helye. Megpillant ott egy ismerős arcot, akit már jó ideje figyel, most őrá mosolyog. Hitetlenkedve, de mégis feldobbanó szívvel kel fel az ülésből, talán végre megváltozik valami, minden. De amikor leszáll és a srác felé indul kiderül, hogy ő a mögötte levő lányt figyelte és köszönti most érzelmektől viharosan. Valami történt mégis, valami ismét eltört, pedig már annyiszor megpróbálta megragasztani magában, de újra és újra semmivé válik. Az eső esik, de arcán nem a víz, hanem a könnycseppek mossák le a szemfestéket...

Nem akarom feledni

Sokáig halasztgattam, hogy leírjak érzéseket, mert élveztem a boldogságot. Aztán töprengtem vajon jó e leírni, mikor elveszett a jó. De rá kellett ébrednem, hogy ha megtagadom, vagy elfelejtem őrületes hibát követek el magam ellen...

Egyik este csak úgy kicsúszott belőle a szó, szeretlek. Én féltem válaszolni, és féltem mi lesz, ha nem teszem meg. Végül erősebb lett a jó iránti vágy, és egy elemző üzenetben okokat felsorakoztatva adtam tudtára, ismételten megnyitottam lezárt szívem, és az iránta táplált érzelmek kapuját. Egycsapásra felfordult a világ, nem volt sötét oldal, csak a csodálatos napsütés. Hihetetlen volt, maga a megtestesült álom egy igazán szép, bár néha szomorkás mesében. Mindig is kirázott a hideg a nagy ohm... hűha love-tól, de mikor belecsöppentem élveztem minden egyes pillanatát. A kismillió hiányzol és szeretlek üzenetet, tőle először nem idegesített a Bettikém. Vagy ezerszer elképzeltem ahogy kimondja, vagy épp a szerelmem és cicám szavakat. Nem éreztem gáznak, hogy nyuszizzam, vagy kedves és szerelmem szavakkal illessem, pedig eddig max becenév/keresztnév volt kicsikarható tőlem. Vele ébredni, vele álomba merülni. Érezni ahogy ott van velem, róla és vele álmodni. Rá gondolni naphosszat. Szeretni őt és általa szeretve lenni. Először éreztem a pillangó hatást, valahányszor Ő került a képbe. Úgy hittem bármi lehetséges, és semmi és senki más nincs a földön, hogy elrontsa a pillanatokat. Se család, se rossz ismerősök, senki nem tudott elérni, hogy bántson.

De tényleg túl szép volt, hogy igaz legyen... Ám én mégis újra élném mindezt egyszer.