vajon eljöhet egyszer?
Mostanában a leginkább így érzem magam, mint a képen látható virág.
Várok valamire, vagy valakire akinek sérülés nélkül, vagy legalább is minimális sérüléssel és bűntudattal megnyílhatnék.
És, hogy miért?!
Lássuk be, nem egyszerű engem szeretni...
Annyi mindent végig gondoltam már, annyi mindenről azt hittem, hogy épp jól, vagy épp rosszul csinálom amit csinálok.
Nem tudom, nem tudom, nem tudom... Nem vagyok más, mint egy sírdogáló kislány aki csak azt szeretné, ha valaki önmagáért, vagy épp önmaga ellenére szeretné.
Hiányzik a szeretet, hiányzik az érzés, hogy számítok, hogy érek valamit. Megint visszajutottam arra a pontra, hogy egyszerűen egy kis semmi vagyok. Senkinek fel sem tűnne, ha felszívódnék. Senkinek sem hiányoznék.
Egyedül vagyok, de nem fizikailag, hisz rajtam kívül még 4 ember él ebben a házban. Mégis, gyakran olyan, mintha a saját szellemem volnék.
Régen szerettem egyedül lenni, most viszont rettegek... éjszakánként alvás helyett összekuporodok és csak gondolkodom. Nem akarok senki terhére lenni. Nem akarok gondot, csalódást okozni. De nem tudok erős maradni...próbálom, de nem sikerül.
Lemondtam az írásról, mert úgy gondoltam jobb lesz, ha megtartom a sötétséget magamnak.
Azonban talán pont ez az ami lassacskán felőröl...
