Oh mond, mond miért sírsz, miként a világra nehezedő esőfelhők,
Könnyeid zápora eláztatja szomorú arcodat...

Nem tehetek róla, ám mégsem hagyhatom abba. A szívem vérzik, lelkem nyugalma oda...
Buta-buta-buta...
Tudom jól, hogy hiába! Kárba vész megannyi szép pillanat, megmérgezi a keserűség.
De mit tehetnék?!
Semmit. Ez az igazság. Ez a szó pedig felhasítja bánatos szívemet.
"Minden hiába!"
Súgja lelkem egy darabja, de én képtelen vagyok engedni. Hiába a szögesdrót szíve körül.
Hiába minden, nincs szalmaszál, csak újra és újra a régi nóta.
Gyászos élet.
Eső hull
Összevegyül könnyeim záporával,
fáj, de mégis boldog vagyok. Mert tudom, ha én sosem kellek... Szükség többé nincs rám... Ő él a szívemben, a fejemben, tiszta kép. Gyönyörű látomás...
Sosem lesz valóság, sosem lesz az enyém.
Így csak sírok...sírok az esőben...sírok a sötétben...sírok egyedül az ágyam mélyében...