Hogyan mondjam el neked amit nem lehet...
El lehet, csak még én magam sem tudom. Nem látok tisztán, nagyon nem.
Hiányzol reggel,nappal,éjjel.
Hiányzol amikor nem írsz, vagy nem válaszolsz.
Dühös vagyok magamra, mert mindig többet, egyre többet akarok.
Rossz mikor folyton folyvást csak a monitort látom.
Elmondhatatlanul szeretnélek hallani, látni, érinteni, "megtapasztalni".
Hallani a hangod, a nevetésed. Mikor lelkesedsz, vagy épp unottan, álmosan mesélni kezdesz.
Látni a mosolyra görbülő ajkaid, rezdüléseid, csillogó szemeid.
Szomorú arcodat, s a gondok barázdáit kisimítani, feloldani.
Elhullott könnyeid nyomát lecsókolni, vigaszt, hitet és szeretetet árasztani ölelésben.
Most bármennyire is tudom, mégsem "hiszem" létezésed valóságát.
Azt mondod más vagy, mint amilyennek gondollak, képzellek.
bármi is az igazság tudom, hogy képtelen vagyok csak úgy hagyni, elfeledni téged. Talán egy pillanat, talán napok,hetek kellettem...
Viszont egy egész élet nem lehetne elég -ha akarnám sem- kitörölni, nem szeretni többé téged...