Az a baj, hogy mikor végre beszélünk, úgy reagálok, mint egy fúria. Akár egy idióta házisárkány...
Pedig nem akarok támadni, hisztizni. Mindig bánom utólag, viszont az adott pillanatban fel tudnék robbanni. pl: az este mikor letudtad az unalmas jelzővel az egészet. 1,5 alatt ez mind történt, mióta nem beszéltünk?! Nem kell nekem kisregény, hisz tudom, hogy se a stílusod, se a kedved nem olyan, de...
Egyébként nem vagyok ám féltékeny bolond, csupán szimpla zakkant idegbeteg XD
Reggelente reménykedve kelek, hogy talán majd ma este...
Bármi történik tudatlanul is bennem a "kényszer", hogy megosszam veled.
Ám este nincs, hogy nem jut több, csupán a net és percek, dühít. És ebben a pillanatban máris színre lép miss hisztis p*csa... pedig próbálom visszafogni és csupán szimplán kiélvezni a pillanatokat amik jutnak, legyen az bármilyen rövidke is...
Nem téged okollak, sem magamat. Egyikőnk sem felelős azért, hogy jóformán semmilyen módon jöttek eddig össze a tervek. Ráadásul a személytelen érintkezés hatására duplán rossz a sikertelenség. -várj, ezt kifejtem-
Mikor végül mégsem jött össze a hétvége, az írott szavakat úgy értelmeztem, hogy lényegében számodra teljesen érdektelen, hogy jó formán lesz@rod, hogy megyek vagy sem. Ez bántott és elbizonytalanított, nem is kicsit.
Erre nemrég anyud mesélt valamit, hogy valakik tartottak vissza, mert ki voltál bukva amiért apud haza térte keresztülhúzta a tervet. (ha nem ő meséli el sem hiszem...)
Hasonló hatása volt az újdonsült húgaidnak.
Amit láttam az egészből: boldog képek, kismillió bejegyzés, történés, élmény, like, megosztás, stb-stb. velük/náluk. Eközben pedig nem beszélünk, és amikor több nap után rászánom magam, hogy végső érthetettlenségemben és elkeseredésemben megfogadom, hogy utoljára rád írok, ha nem reagálsz feladom az egészet és inkább megmaradok a reménytelen, esélytelen szerelemnél ami maradt számomra belőled te reagálsz!
Csak épp azt, hogy velük filmezel... ha pedig nem írok rád, egymás után múlnak az esték és csak bámulom a képernyőt.
Bolond módon minden egyes pillanatban azt várva, hogy talán eszedbe jutok, és hiányozni kezdek...de aztán a zöld jelzés eltűnik, bennem pedig valami megszűnik létezni arra a lélegzetvételnyi időre, míg egy könnycsepp végig nem gördül az arcomon.
Tudom-tudom, megint csak csinálom a Betti féle hülyeségemet ezzel a hosszú bejegyzéssel. Az egyik felem bocsánatot kérne, hogy az idődet rabolom és -talán- megbántalak a szavaimmal. A másik felem viszont azt akarja, hogy tudd mindennek van következménye, még a semminek is. Mert a semmi pont valami hiánya! Esetemben pedig a Tiéd...
Azt mondod, nincs Riku, Matsu van. Akkor az a kérdés, hogy vajon Matsu életében elfér egy olyan problémás egyén, mint amilyen az a dinka csaj aki szerette/szereti Rikut és szeretné, ha lehet Matsut is?! Valamint mégis miben más a jelen a múlttól? Mi történt, ami megváltoztatott és miként formálódtál azzá ami most vagy? Mi, vagy Ki Vagy?
Nyilván valóan más, ha egyszer te magad is kettéválasztod magad...
És még egy dolog amit nem értek, hogy miért kértél a változás miatt bocsánatot?!
-Matsu életében nincs helyem
-A változásért magáért
Ha meg kellene bocsátanom amiért ma más, vagy, mint tegnap hogyan lenne jogom a szeretetedre?! Fakadjon baráti-"testvéri"-szerelmi tőről...
Ne kérj bocsánatot, mert nem akarom megbocsájtani, hogy szeretlek és szeretném, ha te is szeretnél... ez talán se nem bűn, se nem vétek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése